Sorstalanság

Regény

1

Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakérezkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.

Nem haza, hanem az üzletünk felé iparkodtam. Apám úgy mondta, ott várnak. Még azt is hozzátette, igyekezzem, mert szükség lehet rám. Tulajdonképp ezért is kért el az iskolából. Vagy azért, hogy „maga mellett lásson ezen az utolsó napon, mielőtt elszakad hazulról”: mert ezt is mondta, bár igaz, máskor. Anyámnak mondta, úgy emlékszem, amikor reggel felhívta telefonon. Tudniillik csütörtök van, s ilyenkor meg vasárnap, szigorúan véve, anyámnak jár a délutánom. De apám a tudtára adta: – Gyurkát ma nem áll módomban átengedni hozzád –, és akkor ezzel indokolta. Bár meglehet, mégse. Kissé álmos voltam ma reggel, az éjszakai légiriadó következtében, s talán nem jól emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy mondta. Ha nem anyámnak, akkor másnak.

Pár szót én is beszéltem anyámmal, már nem emlékszem rá, mit. Azt hiszem, meg is neheztelt rám, mert kicsikét röviden voltam kénytelen bánni vele, apám jelenléte miatt: végre is, ma az ő kedvét kell néznem. Mikor már indulófélben voltam hazulról, még mostohaanyám is intézett néhány bizalmas szót hozzám az előszobában, négyszemközt. Azt mondta, reméli, hogy ezen a számunkra oly szomorú napon az én „megfelelő viselkedésemre is számíthat”. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert akkor mindjárt olyasféleképp folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami – tudja – úgyis fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó, nagy fiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmazta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdulatot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól féltem, hogy tán meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel. Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Azután elmehettem.

Az iskolától az üzletünkig gyalogosan tettem meg az utat. Tiszta, langyos reggel volt, ahhoz képest, hogy még csak tavasz eleje van. Ki is gombolkoztam volna, de azután meggondoltam: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, ami nem volna szabályos. Egynémely dologban most már körültekintőbben kell eljárnom. A fapincénk itt a közelben, egy mellékutcában van. Meredek lépcső visz le a homályba. Apámat és mostohaanyámat az irodában találtam: szűk, akváriumszerűen kivilágított üvegkalicka, mindjárt a lépcső tövében. Sütő úr is velük volt, akit még onnan ismerek, hogy valaha a mi alkalmazásunkban állt mint könyvelő, meg annak a másik, szabad ég alatt levő raktárunknak a kezelője, amit közben már meg is vásárolt tőlünk. Így mondjuk legalábbis. Sütő úr ugyanis, mivel faji tekintetben őnéki teljesen rendben a szénája, nem visel sárga csillagot, s az egész csak amolyan üzleti cselfogás tulajdonképpen, ahogy én tudom, hogy őrködhessen az ottani javainkon, no meg, hogy ezalatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk.

Egy kicsit azért máshogy köszöntem neki, mint valamikor régebben, mert hát egy bizonyos értelemben mégiscsak fölibénk kerekedett; apámék is figyelmesebbek vele. Ő viszont annál inkább ragaszkodik hozzá, hogy apámat továbbra is „főnök úrnak”, mostohaanyámat meg „drága nagyságos asszonyomnak” nevezze, mintha semmi se történt volna, és a kézcsókot se mulasztja el nála soha. Engem is a régi, tréfálkozó hangján fogadott. A sárga csillagomat észre se vette. Utána ottmaradtam, ahol voltam, az ajtó mellett állva, ők meg folytatták, amit a jöttöm miatt abbahagytak. Úgy néztem, épp valami tárgyalásukat szakíthattam félbe. Először nem is értettem, miről beszélnek. Egy pillanatra a szemem is lehunytam, mert kissé még káprázott, az odafönti napsütéstől. Azalatt apám mondott valamit, mire kinyitottam. Sütő úr barnás színezetű, kerek arcán – a keskeny bajuszkával meg a kis hézaggal az elülső két, széles, fehér foga közt – mindenütt sárgásvörös napkorongok ugráltak, mint fölfakadó kelések. A következő mondatot megint apám mondta, s valami „áruról” szólt benne, amit „legjobb volna”, ha Sütő úr „rögtön magával is vinne”. Sütő úrnak nem volt kifogása; arra az íróasztalfiókból apám egy csomagocskát szedett elő, selyempapírba burkolva és zsineggel is átkötve. Akkor láttam csak, hogy milyen áruról van is szó tulajdonképpen, mivel a lapos formájáról mindjárt ráismertem a csomagra: a doboz volt benne. A dobozban meg a fontosabb ékszereink és effélék vannak. Sőt, azt hiszem, egyenesen énmiattam hívták „árunak”, nehogy ráismerjek. Sütő úr mindjárt az irattáskájába süllyesztette. Utána viszont egy kis vita kerekedett közöttük: Sütő úr ugyanis elővette a töltőtollát, s mindenképp „elismervényt” akart adni apámnak az „áruról”. Soká makacskodott, bár apám mondta néki, hogy „ne gyerekeskedjen”, meg hogy „köztünk nincs szükség ilyesmire”. Úgy vettem észre, Sütő úrnak igen jólesett ez. Mondta is: – Tudom én, hogy megbízik bennem, főnök úr; de hát a gyakorlati életben mindennek megvan a maga rendje és formája. – Még mostohaanyámat is segítségül hívta: – Nem igaz, nagyságos asszonyom? – De ő, fáradt mosollyal az ajkán, olyasmit mondott csak, hogy teljesen a férfiakra bízza ennek a kérdésnek a megfelelő rendezését.

Kissé már eluntam a dolgot, mire végül mégiscsak eltette a töltőtollát; akkor meg az itteni raktárunk ügyén kezdtek rágódni, hogy mit is tegyenek a benne levő sok deszkával. Hallottam, apám úgy vélte, sietni kell, mielőtt még a hatóság „esetleg rátenné a kezét az üzletre”, s fölkérte Sütő urat, legyen mostohaanyám segítségére ebben a dologban az ő üzleti tapasztalataival és szakértelmével. Sütő úr, mostohaanyámhoz fordulva, mindjárt kijelentette: – Magától értetődik, nagyságos asszonyom. Hiszen úgyis állandó kapcsolatban leszünk, az elszámolások miatt. – Azt hiszem, a nála levő telepünkről beszélt. Nagy soká végre búcsúzkodni kezdett. Hosszan, elborult arccal rázogatta apám kezét. Mindamellett úgy vélte, hogy „ilyen percben nincs helye a sok beszédnek”, s ezért egyetlen búcsúszót kíván csak apámnak mondani, ezt: – A mielőbbi viszontlátásra, főnök úr. Apám egy kis, ferde mosollyal felelte néki: – Reméljük, így lesz, Sütő úr. – Ugyanakkor mostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emelt ki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkában különös hangok bugyogtak. Csönd lett, s nagyon kínos volt a helyzet, mivel olyan érzésem támadt, hogy nekem is tennem kéne valamit. De hirtelen ért az esemény, nem jutott semmi okos az eszembe. Láttam, Sütő urat is feszélyezi a dolog: – De nagyságos asszonyom – így szólt –, nem szabad. Komolyan nem. – Kissé ijedtnek látszott. Lehajolt, ráejtette szinte a száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta a szokásos kézcsókját. Utána mindjárt az ajtó felé iramodott: alig maradt annyi időm, hogy félreugorjam előle. Tőlem el is felejtett elbúcsúzni. Miután kiment, még hallottuk egy ideig a nehéz járását a lépcsőfokok deszkáin.

Valamennyi hallgatás után apám ezt mondta: – Nohát, ennyivel is könnyebbek lettünk. – Amire mostohaanyám, kicsikét fátyolos hangon még, megkérdezte, nem kellett volna-e apámnak mégiscsak elfogadnia azt a bizonyos nyugtát Sütő úrtól. De apám azt felelte, hogy egy ilyen nyugtának semmiféle „gyakorlati értéke” sincs, azon túl, hogy még veszélyesebb is volna rejtegetni, mint akár a dobozt magát. S elmagyarázta néki: most mindent „egyetlen lapra kell feltennünk”, mégpedig arra, hogy teljes mértékben megbízunk Sütő úrban, annálfogva, mivelhogy egyéb megoldás a mi számunkra jelenleg amúgy sincsen. Arra mostohaanyám elhallgatott, de aztán megjegyezte, hogy bár igaza lehet apámnak, ő valahogy mégis biztosabban érezné magát „egy nyugtával a kezében”. Viszont nem volt képes kellően megmagyarázni, miért. Akkor apám sürgette, lássanak már neki a rájuk váró munkának, mivel, amint mondta, az idő halad. Az üzleti könyveket akarta ugyanis átadni néki, hogy nélküle is eligazodhasson bennük, s hogy az üzletnek ne kelljen megállnia azért, amiért ő a munkatáborban lesz. Közben még velem is váltott pár futó szót. Kérdezte, simán elengedtek-e az iskolából, és így tovább. Végül mondta, üljek csak le és viselkedjem csöndesen, amíg ők mostohaanyámmal el nem végzik a dolgukat, a könyvekkel.

Csakhogy ez sokáig tartott. Egy ideig próbáltam türelmeskedni, s apámra iparkodtam gondolni, pontosabban arra, hogy holnap elmegy, és valószínű, soká nem fogom látni azután; de valamennyi idő múlva belefáradtam ebbe a gondolatba, és akkor, mivel semmi egyebet se tehettem apámért, unatkozni kezdtem. Az üldögélés is nagyon elfárasztott, s csak azért, hogy valami változás történjen, felálltam s vizet ittam a vízcsapból. Nem szóltak semmit. Később egyszer a deszkák közé is hátramentem, kisszükséget végezni. Mikor visszajöttem, kezet mostam a csömpe kagylójú, rozsdás mosdónál, majd utána kicsomagoltam az iskolatáskámból és megettem az uzsonnámat, s végezetül újra vizet ittam rá a csapból. Nem szóltak semmit. Visszaültem a helyemre. Aztán rettentően unatkoztam, még nagyon sokáig.

Már dél is megvolt, amikor följöttünk az utcára. Megint káprázott a szemem, most meg a világosság bántotta. Apám soká bajlódott a két szürke vaslakat zárjaival, már-már az volt az érzésem, szándékosan. A kulcsokat utána mostohaanyámnak adta oda, mivel őneki többé már nem lesz szüksége rá. Onnan tudom, mert mondta. Mostohaanyám kinyitotta a táskáját, féltem, megint a zsebkendő miatt: de csak a kulcsokat süllyesztette belé. Nagy sietve útnak eredtünk. Először azt hittem, haza; de nem, előbb még bevásárolni mentünk. Mostohaanyámnak egész terjedelmes listája volt róla, mi mindenre lesz szüksége apámnak a munkatáborban. Egy részét tegnap már be is szerezte. A többinek viszont most kellett még utánajárnunk. Egy kicsit kényelmetlen érzés volt velük mennem, így, hármasban, s mindhármunkon sárga csillag. Ha egyedül vagyok, a dolog szórakoztat inkább. Velük együtt viszont szinte már feszélyezett. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Később azonban már nem ügyeltem erre. Az üzletekben mindenütt sokan voltak, kivéve abban, ahol a hátizsákot vettük: itt csak mi voltunk a vevők. A levegő egész át volt itatva a preparált vásznak orrcsavaró szagával. A boltos, elsárgult kis öregember, de villogó műfogsorral, és könyökvédővel az egyik karján, meg a kövér felesége igen szívélyes volt hozzánk. Sokféle árucikket halmoztak elénk a pultra. Megfigyeltem, hogy a boltos „fiamnak” hívja az öregasszonyt, s mindig őt szalajtja a cikkekért. Ismerem különben az üzletet, mert közel esik a lakhelyünkhöz, de idebent még nem jártam. Afféle sportüzlet tulajdonképpen, bár egyebet is árusítanak. Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak.

De már jött is az öregasszony az árukkal. Még előbb történt, hogy a boltos megkérdezte: szabad-e érdeklődnie, vajon munkaszolgálathoz végzünk-e beszerzést? Mostohaanyám mondta az igent. Az öreg szomorúan bólintott. Még az elaggott, májfoltos két kezét is fölemelte s egy sajnálkozó mozdulattal roskasztotta vissza maga elé a pultra. Akkor mostohaanyám említette néki, hogy hátizsákra volna szükségünk, s megtudakolta, van-e. Az öreg habozott, s utána azt mondta: – Az önök számára lesz. – A feleségének meg odaszólt: „Fiam, a raktárból hozz az úrnak!” A hátizsák rögtön meg is felelt. De a boltos elszalajtotta a feleségét még néhány egyéb tárgyért is, amit – véleménye szerint – „apám nem nélkülözhet ott, ahová megy”. Általában igen tapintatosan és együttérzőn beszélt hozzánk, s lehetőleg mindig elkerülte, hogy a „munkaszolgálat” kifejezést kényszerüljön alkalmazni. Csupa hasznavehető holmit mutatott, légmentesen elzárható ételcsajkát, zsebkést, sokféle szerszámmal a tokjában, oldaltáskát, s így tovább, amiket, mint említette, keresni szoktak nála „hasonló körülmények között”. Mostohaanyám a zsebkést meg is vásárolta apámnak. Nekem is tetszett. Mikor aztán mindent beszereztünk, a boltos odaszólt a feleségének: „Kassza!” Amire az öregasszony, fekete ruhába bújtatott, lágy testével nagy nehezen benyomakodott a kasszagép és egy kipárnázott karosszék közé. A boltos egészen az ajtóig elkísért. Ott azt mondta, hogy „legyen máskor is szerencséje”, majd bizalmasan apámhoz hajolva, halkan még hozzátette: – Úgy, ahogyan mi gondoljuk: uraságod meg én.

Most végre már csakugyan hazafelé tartottunk. Egy nagy bérházban lakunk, a tér közelében, ahol a villamosmegálló is van. Már az emeleten jártunk, amikor mostohaanyámnak eszébe jutott: elfeledte beváltani a kenyérjegyet. Nekem kellett visszamennem a pékhez. Egy kis sorállás után jutottam csak be az üzletbe. Először a szőke, nagy mellű feleséghez kellett járulnom: ő vágta le a kenyérjegy megfelelő kockáját, s aztán tovább, a pékhez, aki a kenyeret mérte. Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így marad néki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését, ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze.

Siettem haza a péktől, mivel igen éhes voltam már, s ezért épp csak egy szóra voltam hajlandó megállni Annamáriával: ahogy nekivágtam a lépcsőknek, ő ugyanakkor szökdécselt lefelé. A mi emeletünkön, Steineréknél lakik, akikkel meg az öreg Fleischmannéknál szoktunk találkozni, újabban minden este. Régebben nemigen vettünk tudomást a szomszédságról: de hát most kiderült, azonos a fajtánk, s ez megkíván egy kis esti nézetcserét a közös kilátások ügyében. Mi ketten addig másról szoktunk beszélgetni, s így tudtam meg, hogy Steinerék tulajdonképpen csak a nagybátyja meg a nénikéje: válnak ugyanis a szülei, s minthogy ez ideig még nem tudtak egyezségre jutni fölötte, azért döntöttek úgy, hogy inkább itt legyen, ahol egyiküknél sincs. Azelőtt nevelőintézetben volt, ugyanezért, mint különben régebben én is. Ő is tizennégy éves, körülbelül. Hosszú nyaka van. A sárga csillagja alatt már mell kezd domborodni néki. Szintén a pékhez küldték. Azt is tudni kívánta: nincs-e kedvem délutánra egy kis römizéshez, négyesben, vele és a két nővérrel? Ezek meg a fölöttünk lévő emeleten laknak. Annamária barátságot tart velük, de én csak futólag ismerem őket, a folyosóról meg a légoltalmi pincéből. A kisebbik még csak úgy tizenegy-tizenkét éves formának látszik. A nagyobbik, mint Annamáriától tudom, ővele egyidős. Némelykor, ha épp az udvari szobánkban vagyok, szoktam is látni őt el- vagy hazasietni, szemben a folyosón. Párszor a kapualjban is szembetalálkoztam már vele. Gondoltam, most így akkor közelebbről is megismerhetném: lett volna kedvem hozzá. De ugyanabban a pillanatban apám is eszembe jutott, s mondtam a lánynak: ma nem, mivel behívták apámat. Akkor ő is mindjárt emlékezett, hogy odahaza, a bácsijától hallott már apám ügyéről. Ezt az észrevételt tette: – Persze. – Egy kicsikét hallgattunk. Aztán megkérdezte: – És holnap? – De én azt mondtam neki: – Inkább holnapután. – S még ehhez is mindjárt hozzátettem: – Talán.

Amikor hazaértem, apámat és mostohaanyámat már az asztalnál találtam. Mialatt a tányérommal foglalatoskodott, mostohaanyám megkérdezte: éhes vagyok-e? Azt mondtam: – Rettentően –, hirtelenjében nem gondolva egyébre, s mert hát csakugyan így állt a helyzet. Meg is rakta a tányéromat, de már a magáéra alig vett valamit. Nem is én, hanem apám vette észre, s kérdezte tőle: miért? Valahogy úgy válaszolt, hogy jelen pillanatban a gyomra képtelen volna bármilyen ételnek is a befogadására, s akkor már magam is mindjárt láttam a hibámat. Igaz, apám helytelenítette a cselekvését. Azzal érvelt, nem szabad elhagynia magát, épp most, mikor az ő erejére és kitartására van a legnagyobb szükség. Mostohaanyám nem válaszolt, de hallottam valamit, s amikor felpillantottam, láttam is, mit: sírt. Megint igen kínos volt, igyekeztem csak a tányéromba nézni. Mégis észrevettem apám mozdulatát, amint a keze után nyúlt. Egy perc múlva azt hallottam, hogy nagy csendben vannak, s mikor vigyázva megint rájuk tekintettem, kéz a kézben ültek, és erősen nézték egymást, olyan módon, mint egy férfi meg egy nő. Ezt sohasem szerettem, s most is feszélyezett. Pedig hát alapjában egész természetes a dolog, azt hiszem. Mégse szeretem. Nem tudom, miért. Mindjárt könnyebb volt, amikor újra beszélgetni kezdtek. Sütő úr is megint szóba került, röviden, s persze a doboz meg a másik telepünk: hallottam, apámat megnyugtatta, hogy legalább ezeket, ahogy megjegyezte, „jó kezekben tudja”. Mostohaanyám is osztozott vele ebben a megnyugvásában, bár futólag ismét szóba hozta a „biztosítékok” ügyét, olyan formában, hogy azok csakis a bizalmi szón alapulnak, s hogy nagy kérdés, vajon elegendő-e az ilyesmi. Apám vállat vont, és azt válaszolta, hogy nemcsak az üzleti életben, hanem „az élet többi területein” sincs többé biztosíték semmire. Mostohaanyám egy felszakadó sóhajjal tüstént egyetértett vele: már bánta, hogy említést tett a dologról, s kérte apámat, ne beszéljen így, ne gondoljon ilyesmire. De akkor meg arra gondolt, hogy miképp lesz képes mostohaanyám megbirkózni a reá háruló nagy gondokkal, ilyen súlyos idők közepette, őnélküle, egyedül: de mostohaanyám azt felelte, nem lesz egyedül, hiszen itt állok mellette én. Mi ketten – így folytatta – majd vigyázunk egymásra addig, míg apám újra vissza nem tér közénk. S engem is megkérdezett, felém fordítva és kissé féloldalt hajtva a fejét: így lesz-e vajon? Mosolygott, de közben reszketett azért az ajka. Azt mondtam neki: így. Apám is rám nézett, szelíd volt a szeme. Valahogy megkapott ez, s hogy megint tegyek érte valamit, eltoltam magam elől a tányérom. Észrevette, s kérdezte, miért tettem. Azt mondtam: – Nincs étvágyam. – Láttam, jólesik neki: végigsimított a fejemen. S ettől az érintéstől a mai napon most először fojtogatta valami az én torkomat is; de nem sírás, hanem valami émelygésféle. Szerettem volna, ha apám már nem lenne itt. Igen rossz érzés volt, de hát oly tisztán éreztem, hogy nem gondolhattam róla semmi mást, és egész összezavarodtam abban a percben. Mindjárt utána már tudtam volna sírni, de nem volt időm rá, mivel jöttek a vendégek.

Mostohaanyám már az előbb szólt róluk: csak a legszűkebb család jön – így mondta. S apám valamilyen mozdulatára hozzátette: – De hiszen el akarnak búcsúzni tőled. Ez csak természetes! – S már szólt is a csengő: mostohaanyám nővére jött meg és a mamája. Hamarosan apám szülei, nagyapám és nagyanyám is megérkeztek. Nagyanyámat sietve mindjárt a kanapéra ültettük, mert ővele az a helyzet, hogy még a nagyítólencse vastagságú szemüvegén keresztül is alig lát valamit, s legalább ily mértékben süket is. De azért szeretne részt venni és segédkezni a körötte folyó eseményekben. Olyankor azután sok munka van vele, egyfelől mert folyton a fülébe kell kiabálni, hol tartanak a dolgok, másfelől viszont ügyesen megakadályozni, hogy beléjük is avatkozzon, mert hát csak zavart támasztana a ténykedése.

Mostohaanyám mamája kúpforma, harcias kalapban érkezett, karimával: elöl egy toll is volt rajta, keresztben. Hamarosan levette azonban, s akkor előtűnt a szép, ritkás, hófehér haja, a vékony fonatú, csenevész kontyával. Keskeny, sárga arca van, két nagy, sötét szeme, a nyakáról meg két hervadt bőrlebeny fityeg: valami nagyon okos, kifinomult vadászebhez hasonlít. Kissé folyton reszket a feje. Őrá jutott a feladat, hogy apám hátizsákját becsomagolja, minthogy az efféle munkákat ő igen érti. Rögtön dologhoz is látott, a lista szerint, amit mostohaanyám nyújtott néki át.

Mostohaanyám nővérének azonban már semmi hasznát se vehettük. Sokkal idősebb mostohaanyámnál, és mintha nem is a testvére volna: kicsi, kövérkés, és olyan az arca, mint egy csodálkozó bábué. Rengeteget fecsegett, sírt is, és mindenkit megölelt. Én is csak nehezen szabadulhattam a lágy tapintású, púderszagú melléről. Amikor leült, testének minden húsa ráomlott a kurta combjaira. És hogy a nagyapámról is szóljak: ő meg ott maradt, állva, a nagyanyám kanapéja mellett, s türelmes, rezzenetlen arccal hallgatta a panaszait. Először apám miatt sírdogált; hanem ezt a gondját idővel a saját bajai kezdték feledtetni véle. A fejét fájlalta, s a zúgásról és morajlásról panaszkodott, amit a vérnyomása idéz elő a fülében. Nagyapám megszokta már: nem is válaszolt neki. Viszont el se mozdult mellőle, végig. Egyszer se hallottam megszólalni, de ahányszor arrafelé esett a pillantásom, mindig ott láttam, ugyanabban a sarokban, ami lassanként elhomályosult, ahogy a délután előrehaladt: már csak a csupasz homlokára s az orrának görbületére jutott valami sárgás, tompa fény, míg a szeme gödre meg arcának alsó fele az árnyékba süppedt. S csak apró szemének villogásán látszott, hogy azért minden mozgást követ a szobában, észrevétlen.

Azonfölül megjött még mostohaanyámnak egy unokanővére, a férjével. Ezt Vili bácsinak szólítom, mivel ez a neve. Valami könnyű hiba van a járása körül, emiatt visel az egyik lábán vastagabb talpú cipőt, viszont ennek köszönheti azt a kiváltságát is, hogy őnéki nem kell munkatáborba mennie. Körteforma feje van, fölül széles, domború és kopasz, az orcáinál s az álla felé pedig vékonyabb. Tisztelik a véleményét a családban, mert mielőtt még lóversenyirodát nyitott volna, újságírással is foglalkozott. Most is rögtön érdekes hírekről kívánt beszámolni, amiket „bizalmas forrásból” nyert és „abszolút hiteleseknek” nevezett. Beleült egy karosszékbe, s a rossz lábát mereven előrenyújtva, a kezét meg száraz zörejjel egymáshoz dörzsölgetve a tudtunkra adta, hogy hamarosan „gyökeres fordulat várható a helyzetünkben”, minthogy „titkos tárgyalások” indultak meg rólunk „a németek és a szövetséges hatalmak közt, semleges közvetítéssel”. A németek ugyanis, ahogy Vili bácsi elmagyarázta, „ma már maguk is felismerték reménytelen helyzetüket a frontokon”. Az volt a nézete, hogy mi, „Budapest zsidósága”, valósággal „kapóra jöttünk” nékik abban a törekvésükben, hogy „előnyöket csikarjanak ki bőrünkön a szövetségesektől”, akik persze meg is tesznek majd értünk minden lehetőt; s itt megemlített egy őszerinte „fontos tényezőt”, amit még újságíró-tapasztalatából ismert, s amit „a világ közvéleményének” hívott; úgy mondta, hogy ezt az utóbbit „megrázták” a velünk történő események. Az alku persze kemény – így folytatta –, s épp ez a magyarázata az ellenünk való intézkedések pillanatnyi súlyosságának; de hát ezek csupán természetes folyományai „a nagy játszmának, amelyben mi egy elképesztő arányú nemzetközi zsarolási manőver eszközei vagyunk tulajdonképpen”; mondta azonban, hogy ő, aki jól tudja azt is, ami ezalatt a „színfalak mögött történik”, mindezt elsősorban „látványos blöffnek” nézi csupán, a magasabb ár elérése érdekében, és csak egy kis türelmet kért tőlünk, amíg „az események kibontakoznak”. Amire apám megkérdezte tőle, vajon várható-e holnapra ez, vagy pedig tekintse a maga behívóját is „csupán blöffnek”, sőt talán el se menjen a munkatáborba holnap. Erre kicsikét zavarba jött. Azt felelte: – No nem, persze nem. – Mondta azonban, hogy ő egész nyugodt afelől, hogy apám hamarosan újra itthon lesz. – A tizenkettedik órában vagyunk – így szólt, egyre a kezét dörzsölgetve. S még azt is hozzátette: – Bár olyan biztos lettem volna akármelyik tippemben, mint ebben, akkor most nem egy sóher lennék! – Még folytatni akarta, de mostohaanyám meg a mamája épp végzett a hátizsákkal, s apám fölkelt a helyéről, hogy kipróbálja a súlyát.

Utolsónak mostohaanyám legidősebb bátyja, Lajos bácsi érkezett. Ő valami igen fontos tisztséget tölt be a családunkban, bár egész pontosan meghatározni nem tudnám, milyet. Mindjárt négyszemközt kívánt beszélni apámmal. Az volt a megfigyelésem, hogy apámat idegesíti ez, s bár igen tapintatos formában, de azon van, hogy hamar végezzen vele. Akkor meg váratlanul engemet vett munkába. Azt mondta, hogy szeretne velem „elbeszélgetni egy kicsit”. Magával cipelt a szobának egy elhagyatott sarkába, s odaállított egy szekrényhez, szembe magával. Azzal kezdte, hogy mint tudom, apám holnap „elhagy bennünket”. Mondtam, hogy tudom. Akkor azt akarta hallani, fog-e hiányozni számomra a jelenléte. Azt válaszoltam, mialatt kissé idegesített a kérdése, hogy: – Természetesen. – S mert ezt kevésnek találtam valahogyan, rögtön meg is toldottam még: – Nagyon. – Amire egy ideig csak hosszasan bólogatott, panaszos arckifejezéssel.

Utána viszont pár érdekes és meglepő dolgot tudtam meg tőle. Azt például, hogy életemnek egy bizonyos korszaka, amit „a gondtalan, boldog gyermekéveknek” mondott, ezzel a mai, szomorú nappal immáron lezárul számomra. Bizonyára – mondta – ilyen formában még nem is gondoltam erre. Beismertem: nem. De bizonyára – így folytatta – azért mégse okoznak nekem különösebb meglepetést a szavai. Megint azt mondtam: nem. Akkor a tudomásomra hozta, hogy apám távoztával mostohaanyám támasz nélkül marad, s bár a család „rajtunk fogja tartani a szemét”, mégis, a fő támasza néki ezentúl én leszek. Bizony – mondta –, idő előtt kell majd rájönnöm arra, hogy „mi a gond és mi a lemondás”. Mert hát nyilvánvaló, hogy ezentúl nem mehet majd olyan jól a sorom, mint eddig – s ezt nem is kívánja titkolni előttem, mivel „felnőtt módján” beszél velem. – Most már – így szólt – te is a közös zsidó sors részese vagy –, majd bővebben is kitért erre, megemlítve, hogy ez a sors „évezredek óta tartó szakadatlan üldöztetés”, amelyet azonban a zsidóknak „belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadniok”, minthogy azt Isten mérte reájuk a hajdani bűneik miatt, s épp ezért csak Őtőle várhatják a kegyelmet is; Ő viszont addig azt várja tőlünk, hogy ebben a súlyos helyzetben mindnyájan helytálljunk, azon a helyen, amelyet Ő jelölt ki számunkra, „erőnk és képességeink szerint”. Nekem például – így tudtam meg tőle – a családfő szerepében kell helytállanom a jövőben. És megtudakolta, érzek-e magamban erőt és felkészültséget ehhez. Bár nem értettem egész pontosan az idevezető gondolatmenetét, különösen, amit a zsidókról, a bűnükről meg az Istenükről mondott, mégis, valahogyan megfogtak a szavai. Azt mondtam hát: „igen”. Elégedettnek látszott. Helyes, mondta. Mindig is tudta, hogy értelmes fiú vagyok, aki „mély érzelmekkel és komoly felelősségtudattal” rendelkezem; s a sok csapás közt ez bizonyos mértékig vigaszt jelent néki – mint a szavaiból kiderült. S most ujjaival, amiket külső oldalukon szőrcsomók, a belsőn pedig könnyű nyirok lepett, az államnál fogva fölemelte az arcomat, és halk, kissé remegő hangon így szólt: – Apád nagy útra készül. Imádkoztál érte? – Volt a tekintetében valami szigorúság, s talán ez ébresztette föl bennem egy mulasztás kínos érzését apám iránt, mert hát magamtól erre bizony nem gondoltam volna. Most viszont, hogy fölkeltette bennem, egyszer csak tehernek kezdtem érezni, mint valami tartozást, s hogy szabaduljak ettől, megvallottam néki: – Nem. – Gyere velem – mondta.

Az udvari szobánkba kellett átkísérnem. Itt imádkoztunk, néhány vedlett, használaton kívüli bútordarab körében. Lajos bácsi először is kerek, selymes fényű, kis fekete sapkát illesztett fejének arra a hátsó pontjára, ahol apró tisztást képez a gyérülő, szürke haja. Nekem is magammal kellett hoznom az előszobából a sapkámat. Akkor még egy fekete kötésű, piros szegélyes könyvecskét szedett elő a kabátja belsejéből, a felső zsebéből meg a szemüvegét. Azután beléfogott az imádság fölolvasásába, nekem pedig utána kellett mondanom a szövegből mindig annyit, amennyivel előttem járt. Először jól ment, hamarosan azonban kezdtem ebbe a munkába beléfáradni, s némileg az is zavart, hogy egy szót se értettem abból, amit Istennek mondtunk, mivel Őhozzá héberül kell fohászkodnunk, én viszont ezt a nyelvet nem ismerem. Így aztán, hogy mégis követni tudjam, egyre Lajos bácsi szájmozgására kényszerültem figyelni, úgyhogy az egészből tulajdonképp csak ezeknek a nedvesen vonagló, húsos ajkaknak a látványa meg egy idegen nyelv értelmetlen zöreje maradt végül meg bennem, amit mi magunk mormoltunk. No meg egy kép, amit Lajos bácsi válla fölött, az ablakon keresztül láttam: a nagyobbik nővér épp akkor sietett végig a mi emeletünk fölött függő, szemközti folyosón, a lakásuk irányába. Azt hiszem, meg is zavarodtam egy csöppet a szövegben. De hát az ima végeztével Lajos bácsi elégedettnek látszott, és olyan kifejezés volt az arcán, hogy már-már magam is úgy éreztem: csakugyan, intéztünk valamit apám ügyében. S valóban, ez végül is jobb volt persze, mint előbb, azzal a bizonyos terhes és követelő érzéssel.

Visszatértünk az utcai szobába. Bealkonyult. A légoltalmi papirossal beragasztott ablaktáblákat rácsuktuk az odakint kéklő, párás tavaszi estére. Egész beszorultunk a szobába ezzel. Már fárasztott a zsivaj. A cigaretták füstje is marni kezdte a szemem. Sokat kellett ásítanom. Mostohaanyám mamája megterítette az asztalt. A vacsoránkat ő maga hozta nekünk, a nagy kézitáskájában. Húst is beszerzett hozzá, a feketepiacról. Ezt még előbb, az érkeztekor beszélte el. Apám ki is fizette akkor néki, a bőrtárcájából. Már mindnyájan a vacsoránál ültünk, amikor egyszer csak beállított még Steiner és Fleischmann bácsi. Ők is apámtól akartak elbúcsúzni. Steiner bácsi mindjárt azzal kezdte, hogy „senki se zavartassa magát”. Azt mondta: – Steiner vagyok, tessenek csak ülve maradni. – Lábán most is a foszladozó papucs, nyitott mellénye alól elődomborodott a hasa, s a szájában is ott volt az örökös, rossz szagú szivarcsonk. Nagy, vörös feje van, amin furcsán hat a gyermekesen elválasztott frizurája. Fleischmann bácsi egész elveszett mellette, mert ő meg apró, igen gondozott külsejű, s fehér haja, szürkés színű bőre, bagolyszerű szemüvege és kissé mindig aggodalmas kifejezésű arca van. Szótlanul hajlongott Steiner bácsi oldalán, s az ujjait tördelte, mintegy mentegetőzve, szinte úgy látszott, Steiner bácsi miatt. Ebben azonban nem vagyok bizonyos. A két öreg elválaszthatatlanul összetart, habár örökös köztük a vita, mert nincs oly kérdés, amelyben egyetértenének. Egymás után kezet szorítottak apámmal. Steiner bácsi a hátát is megveregette. „Öregfiúnak” nevezte, és azt a régi tréfáját is elsütötte: – Hát csak le a fejjel és sose veszítsük el a csüggedtségünket. – Mondta még – amire Fleischmann bácsi is igen bólogatott –, hogy rám meg a „fiatalasszonyra” (ahogy mostohaanyámat hívta) továbbra is gondot viselnek majd. Apró szemével pislogott. Utána a hasához húzta és megölelte apámat. Mikor elmentek, minden belefulladt az étkezőeszközök csörgésébe, a beszélgetés morajába, az ételek meg a vastag dohányfüst párájába. Már csak egy-egy arc vagy mozzanat összefüggéstelen töredéke jutott el hozzám, mintegy kiválva a köröttem levő ködből, kiváltképpen mostohaanyám mamájának reszketeg, sárga, csontos feje, ahogyan minden tányérról gondoskodik; aztán Lajos bácsi tiltón maga elé meredő két tenyere, amint nem kér a húsból, mivel az disznóból való, és tiltja a vallás; mostohaanyám nővérének pufók orcái, mozgó állkapcsa és könnyező szeme; majd váratlanul Vili bácsi csupasz koponyája emelkedett rózsaszínűen a lámpa fénykörébe, s hallottam újabb, bizakodó fejtegetésének a foszlányait; továbbá emlékszem még Lajos bácsi ünnepélyes, néma csöndben fogadott szavaira, amikben Isten segítségét kérte abban a tárgyban, hogy „hamarosan ismét a családi asztalnál ülhessünk mindannyian, békében, szeretetben, egészségben”. Apámat alig-alig láttam, és mostohaanyámból is csak annyi jutott el hozzám, hogy igen sokat és figyelmesen törődtek vele, szinte többet, mint apámmal, meg hogy egyszer fájt a feje, s néhányan faggatták, nem óhajt-e tablettát vagy borogatást: de egyiket se kérte. Szabálytalan időközönként viszont föl kellett figyelnem nagyanyámra, hogy mennyit volt útban, hogy minduntalan vissza kellett vezetni a kanapéjához, a sok panaszára meg a semmit se látó szemére, amit a vastag, könnyektől lepett, bepárásodott nagyítóüveg olyannak mutatott, mint két különös, verítéket kiválasztó rovart. Aztán, egy bizonyos pillanatban mindenki fölkelt az asztaltól. Akkor kezdődött el a végső búcsúzkodás. De nagyanyám és nagyapám külön, valamivel mostohaanyám családja előtt távozott. S ennek az egész estének talán a legkülönösebb élménye maradt számomra nagyapámnak az egyetlen tette, amivel észrevétette magát: mikor az éles, kicsiny madárfejét egyetlen pillanatra, de egészen vadul, esztelen módon szinte, apám kabátjához tapasztotta, a mellén. Egész, görcsbe húzott teste megvonaglott. Utána gyorsan iparkodott kifelé, nagyanyámat a könyökénél vezetve. Mindenki utat nyitott nékik. Azután többen engem is megöleltek, és szájak tapadós nyomát éreztem az arcomon. Végre hirtelen csönd lett, mivel mindnyájan elmentek.

S akkor még én is búcsút vettem apámtól. Vagy inkább ő éntőlem. Nem is tudom. A körülményekre se emlékszem pontosan: apám kimehetett a vendégekkel, mert egy darabig magam maradtam a vacsora roncsaival borított asztalnál, s csak arra riadtam föl, hogy apám visszatért. Egyedül volt. Tőlem kívánt elbúcsúzni. Holnap hajnalban erre már nem lesz idő – így mondta. Nagyjából ő is olyasmiket sorolt elő a felelősségemről meg a felnőtté válásomról, amiket Lajos bácsitól hallottam már egyszer ezen a délutánon, csak Isten nélkül, nem olyan szép szavakkal, és sokkal rövidebben. Anyámat is megemlítette: úgy vélte, ő most talán megpróbál majd engem „magához csábítani hazulról”. Láttam, ez a gondolat igen aggasztotta. Ők ketten ugyanis sokáig tusakodtak egymással a birtoklásom ügyében, míg végül a bíróság ítélete apámnak kedvezett: most aztán, s ezt érthetőnek is találtam, nem akarhatta elveszíteni a rám való jogát, csupán a hátrányos helyzete folytán. De nem a törvényre, hanem az én belátásomra hivatkozott, s a különbségre mostohaanyám közt, aki „meleg, családi otthont teremtett” számomra, meg anyám közt, aki viszont „elhagyott” engem. Figyelni kezdtem rá, mivel erről a részletről anyámtól másként értesültem: őszerinte meg apám volt a hibás. Ezért is kényszerült másik férjet választani magának, egy bizonyos Dini (valójában: Dénes) bácsit, aki különben épp a múlt héten ment el, szintén a munkatáborba. De hát pontosabbat valójában sohase sikerült megtudnom, s apám most is mindjárt újra visszakanyarodott mostohaanyámhoz, megemlítve: néki köszönhetem, hogy kikerültem az internátusból, és hogy az én helyem „itthon van, őmellette”. Soká beszélt még róla, s most már sejtettem, mostohaanyám miért nincs jelen a szavainál: biztosan feszélyezték volna. Engem viszont fárasztani kezdtek némileg. S már nem is tudom, mit ígértem meg apámnak, mikor ezt kívánta tőlem. A következő percben azonban egyszerre csak a karjai közt találtam magam, s a szorítása váratlanul és valahogy fölkészületlenül ért, a szavai után. Nem tudom, ettől eredtek-e meg a könnyeim, vagy egyszerűen a kimerültségtől, vagy pedig tán, mert mostohaanyám legelső, reggeli figyelmeztetése óta készültem rá valahogyan, hogy ebben a bizonyos pillanatban föltétlenül el kell hogy eredjenek: de bármiért is, mégiscsak jó, hogy így történt, s úgy éreztem, apámnak is jólesett, hogy láthatta. Akkor aztán lefeküdni küldött. Igen fáradt is voltam már. De – gondoltam – mégis, legalább egy szép nap emlékével bocsáthattuk a munkatáborba szegényt.

2

Már két hónapja, hogy apámat elbúcsúztattuk. Itt a nyár. De a gimnáziumban már rég, még a tavasszal kiadták a vakációt. Arra hivatkoztak: háború van. A repülőgépek is gyakran jönnek bombázni a várost, s a zsidókról is hoztak azóta újabb törvényeket. Két hét óta magam is dolgozni tartozom. Hivatalos papiroson értesítettek: „állandó munkahelyre nyert beosztást”. A címzés „Köves György kisegítő előképzős ifjúnak” szólított, s így mindjárt láttam, a leventék keze van az ügyben. De meg hallottam is, hogy mostanában gyárakban vagy effajta helyeken juttatják foglalatossághoz, aki a koránál fogva még nem lehet egész értékű munkaszolgálatos, mint ahogy én se. Velem is vagy tizennyolc fiú van még így együtt, hasonló okból, szintén tizenöt év körüliek. A munkahely Csepelen van, egy bizonyos részvénytársaságnál, amelynek „Shell Kőolajfinomító Művek” a neve. Így azután még egy fajta kiváltságra is szert tettem voltaképpen, minthogy sárga csillaggal egyébként tilos a városi határokon kívülre menni. Én azonban szabályszerű igazolványt kaptam kézhez, a hadiüzem parancsnokának a pecsétjével is ellátva, s ez intézkedik: „átléphetem a csepeli vámhatárt”.

Maga a munka különben nem mondható igen fárasztónak, s így, a fiúk társaságában eléggé szórakoztató is: amolyan segédletből áll, kőművesi feladatkörben. Az olajtelep ugyanis bombatámadásnak esett áldozatul, s a repülőgépek kártevését kell iparkodnunk helyrehozni. A pallér is igen méltányos hozzánk, akinek a keze alá tartozunk: hét végén még fizetést is elszámol nekünk, éppúgy, akár a rendes munkásainak. De mostohaanyám legfőképp az igazolványnak örült. Addig ugyanis, valahányszor csak valami útra keltem, mindig igen aggodalmaskodott, miképpen igazolnám magam, ha netán úgy hozná a szükség. Most viszont már nincs miért nyugtalankodnia, hisz az igazolvány tanúsítja rólam, hogy nem a magam kedvére élek, hanem hadiszükségű hasznot hajtok a gyáriparban, s ez már egész másfajta elbírálás alá esik, természetesen. A családnak is ugyanez véleménye. Csak mostohaanyám nővére sopánkodott kissé, merthogy ilyen módon testi munkát kell végeznem, s már-már könnybe lábadó szemmel kérdezte: ezért jártam-e gimnáziumba? Mondtam neki, szerintem ez csak egészséges. Vili bácsi is mindjárt nekem adott igazat, s Lajos bácsi is intette: el kell fogadnunk Isten rólunk való rendelését; erre aztán elhallgatott. Akkor még Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a „zsidók egész közösségét” is képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze igaza lehet.

Apámtól is pontos időben érkeznek a levelek a munkatáborból: hál’ istennek egészséges, a munkát jól viseli, s a bánásmód is – írja – emberséges. A család is elégedett a tartalmukkal. Lajos bácsi is azon a nézeten van: isten idáig apámmal volt, s figyelmeztetett a mindennapos imádságra, hogy továbbra is gondot viseljen rá, mivel mindnyájunk fölött Ő rendelkezik a hatalmával. Vili bácsi meg arról biztosított: most már amúgy is csak „egy rövid, átmeneti időszakot” kell még valahogyan kihúznunk, mert – amint kifejtette – a szövetséges hatalmak partraszállása a németeknek most már „végérvényesen megpecsételte a sorsát”.

Mostohaanyámmal is minden nézetkülönbség nélkül tudtam kijönni ez idáig. Ő meg, épp ellenkezőleg, lustálkodni kénytelen: intézkedtek ugyanis, be kell zárni az üzletet, mivelhogy nem űzhet kereskedést, akinek nem tiszta a vére. De hát, úgy látszik, apámnak szerencsésen vált be a kártyája, amit Sütő úrra tett, s így aztán ő minden héten hűségesen elhozza, ami mostohaanyámat illeti a nála levő telepünk hasznából, úgy, amint még apámnak megfogadta. Legutóbb is pontos volt, és takaros összeget számlált az asztalunkra, úgy láttam. Mostohaanyámnak kezet csókolt, s hozzám is volt pár barátságos szava. A „főnök úr” hogylétéről is részletesen tudakozódott, mint rendesen. Már éppen búcsúzkodni készült, amikor még az eszébe jutott valami. Egy csomagot vett ki az irattáskájából. Kicsikét feszélyezett volt az arca. – Remélem, nagyságos asszonyom – így szólt –, jól jön a háznál. – A csomagban zsír, cukor és más efféle volt. Gyanítom, a feketepiacról hozhatta, talán mert bizonyára ő is olvashatta az intézkedést, hogy zsidó személyeknek ezentúl kisebb adagokkal kell beérniök az élelemellátás területén. Mostohaanyám először szabadkozni próbált, de hát Sütő úr igen erősködött vele, s ő végül is nem kifogásolhatta a figyelmességet, természetesen. Mikor magunk maradtunk, engem is megkérdezett, énszerintem is helyesen cselekedett-e vajon, hogy elfogadta. Úgy találtam, helyesen, mert hiszen nem bánthatta meg Sütő urat azzal, hogy nem fogadja el: utóvégre is, csak jót akart. Neki is ugyanez volt a véleménye, s azt is mondta, úgy hiszi, apám is helyeselné az eljárását. Csakugyan, magam se hinném másként. Különben is, ezt ő jobban szokta tudni nálam.

Anyámat is elmegyek meglátogatni minden héten kétszer, a néki járó délutánjaimon, mint rendesen. Ővele már több a gondom. Amint ugyanis apám előre megjövendölte, tényleg, sehogy se képes belétörődni, hogy mostohaanyám mellett a helyem. Azt mondja, őhozzá, az édesanyámhoz „tartozom”. De hát én úgy tudom, apámnak juttatott a bíróság, s ilyenformán bizony az ő döntése az érvényes. Viszont anyám most vasárnap is arról faggatott, én hogyan akarnék élni – mert őszerinte meg egyedül csakis az én akaratom a fontos, meg az, hogy szeretem-e őt. Mondtam neki: hogyne szeretném! De anyám elmagyarázta, szeretni annyit tesz, hogy „ragaszkodunk valakihez”, márpedig ő úgy látja, mostohaanyámhoz ragaszkodom. Próbáltam vele megértetni, tévesen látja, hisz elvégre nem én ragaszkodom hozzá, hanem mint ő is tudja – apám döntött rólam így. De ő erre azt felelte, hogy itt rólam, az én életemről van szó, erről pedig magamnak kell döntenem, továbbá, hogy a szeretetet „nem a szavak, hanem a tettek bizonyítják”. Meglehetősen gondterhelten jöttem el tőle: természetesen nem engedhetem, hogy még valóban azt tartsa rólam, nem szeretem – hanem hát másrészről viszont azt se tekinthettem egész komolynak, amit az én akaratom fontosságáról mondott, meg arról, hogy a magam dolgában kellene döntenem. Végtére is, ez az ő vitájuk. Ebben pedig feszélyező dolog volna ítélkeznem. Meg aztán különben is, nem lophatom meg apámat, s hozzá épp most, mialatt szegény a munkatáborban van. De azért mégiscsak kényelmetlen érzéssel szálltam villamosra, mert persze, hogy anyámhoz ragaszkodom, s természetesen bántott, hogy ma sem tehettem érte semmit.

Lehet, ez a rossz érzésem volt tán az oka, hogy nem nagyon siettem elbúcsúzni anyámtól. Még ő erősködött: késő lesz – tekintve, hogy sárga csillaggal este csak nyolc óráig szabad mutatkozni az utcán. Elmagyaráztam azonban néki, hogy most már, az igazolvány birtokában, nem szükséges minden egyes szabályt oly rettentő szigorúan vennem.

A villamoson mindamellett mégis, a leghátulsó pótkocsi leghátulsó tornácára kapaszkodtam, rendesen, az idevágó előírás szerint. Körülbelül nyolcra járt, amikor hazaértem, s habár még világos volt a nyári este, némelyik ablakra máris kezdték rácsukni a fekete meg kék színű táblákat. Mostohaanyám is türelmetlenkedett már, de ő is inkább csak szokásból, hisz elvégre nálam az igazolvány. Az estét, mint rendesen, Fleischmannéknál töltöttük. A két öreg jól van, továbbra is sokat vitatkoznak, de azt ők is egyformán helyeselték, hogy dolgozni menjek, ők is az igazolvány miatt, természetesen. Kissé még össze is különböztek, buzgalmukban. Mostohaanyámmal ugyanis nem vagyunk járatosak Csepel irányában, s első alkalommal így tőlük kértünk útbaigazítást. Az öreg Fleischmann a helyiérdekű villamost indítványozta, Steiner bácsi azonban az autóbusz mellett volt, mert ennek, mondta, közvetlen az olajtelepnél a megállója, míg ellenben a villamostól még gyalogolni kell – s mint azóta bebizonyosodott, ez így is van. De akkor még nem tudhattuk, s Fleischmann bácsi igen bosszankodott: – Mindig magának kell hogy igaza legyen – zsémbeskedett. Végül is a két kövér feleségnek kellett közbeavatkoznia. Annamáriával sokat nevettünk rajtuk.

Ővele különben némiképp sajátságos helyzetbe kerültem. A tegnapelőtt, péntek éjszakai légiriadó alkalmával történt az esemény, a légoltalmi óvóhelyen, pontosabban az onnan nyíló egyik elhagyatott, félhomályos pincejáratban. Eredetileg csupán annyit akartam neki megmutatni, hogy innen érdekesebb követni, ami odakinn történik. De amikor úgy egy perc múlva csakugyan, közelebbről is meghallottunk egy bombát, akkor meg egész testében reszketni kezdett. Jól éreztem, mivel énbelém kapaszkodott rémületében: karja a nyakam körül volt, az arca a vállamba fúrva. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a száját keresgéltem. Langyos, nedves, némileg tapadós érintés elmosódott élménye maradt meg bennem. No meg egyfajta derűs csodálkozás, mert hát mégiscsak, ez volt az első csókom egy leánnyal, s amellett épp akkor nem is számítottam rá.

Tegnap, a lépcsőházban azután kiderült, hogy ő is igen meglepődött. – A bomba volt az oka az egésznek – így vélte. Lényegében igaza is volt. Majd azután ismét megcsókoltuk egymást, és akkor tanultam meg tőle, miképpen tehetjük maradandóbb emlékezetűvé az élményt, annak révén, hogy a nyelvünket is hozzájuttatjuk ilyenkor egy bizonyos szerephez.

Ma este is voltam vele a másik szobában, hogy megnézzük Fleischmannék díszhalait: a halakat ugyanis valóban, máskor is gyakran meg szoktuk tekinteni. Most persze nem egész csupán ezért mentünk. A nyelvünket is alkalmaztuk. De hamar visszatértünk, mert Annamária félt: a bácsijáék még megneszelhetnek valamit. Később, beszélgetés alatt, egy és más érdekességet is megtudtam tőle rám vonatkozó gondolataiból: elmondta, nem képzelte volna, hogy „egyszer még mást is jelenthetek” neki, mint pusztán csak „jó barátot”. Amikor megismert, eleinte csak amolyan kamasznak látott. Később, elárulta, jobban is megfigyelt, és bizonyos megértés is ébredt benne énirántam, talán – így gondolja – a szüleinkkel való hasonló osztályrészünk folytán, s egyik-másik megjegyzésemből arra is következtetett, hogy némely dologban egyforma a gondolkodásunk; de hát ennél akkor még semmivel sem sejtett többet. Eltűnődött kissé, mennyire furcsa ez, s azt is mondta: – Úgy látszik, így kellett történnie. – Különös, már-már szigorú kifejezése volt az arcának, s nem is vitattam a nézetét, habár inkább értettem egyet azzal, amit tegnap mondott, hogy a bomba volt az oka. De persze semmit se tudhatok, s úgy láttam, őneki így jobban tetszett. Aztán hamar elbúcsúztunk, hisz holnap dolgozni kell mennem, s ahogy a lánnyal kezet fogtam, a körmével éles kis fájdalmat okozott a tenyeremben. Megértettem, a titkunkra célzott, s mintha azt mondta volna az arca: „minden rendben”.

Hanem másnap meglehetősen különösen viselkedett. Délután ugyanis, miután hazajöttem a munkából, s előbb megmosdottam, inget meg cipőt váltottam és nedves fésűvel a hajam is rendbe hoztam, a nővéreknél jártunk – mert Annamária időközben már elvégezte a náluk való bemutatásom, még a régebbi terve szerint. A mamájuk is szívélyesen fogadott. (A papájuk munkaszolgálaton.) Tekintélyesforma lakásuk van, erkéllyel, szőnyegekkel, pár nagyobb s egy külön, kisebb szobával a két leány részére. Zongorával, számos játékbabával és egyéb, leányok szájíze szerint való holmival van berendezve. Többnyire kártyázni szoktunk, de hát a nagyobbik nővérnek ma nem volt hozzá kedve. Egy gondjáról kívánt előbb beszélni velünk, egy kérdésről, amely mostanában igen foglalkoztatja: a sárga csillagja okoz tudniillik egy bizonyos fejtörést néki. Tulajdonképpen „az emberek tekintete” ébresztette rá a változásra – mert úgy találja, hogy az emberek megváltoztak az irányában, és azt látja a tekintetükben, hogy „gyűlölik” őt. Ma délelőtt is így vette észre, mialatt a mamája megbízásából bevásárolni járt. De hát én úgy hiszem, némileg túlzó módon látta. A magam tapasztalata legalábbis nem pontosan ez. Így például a munkahelyen is akadnak a kőművesmesterek közt, akikről mindenki tudja, hogy nem állhatják a zsidókat: velünk, fiúkkal azonban mégis egész megbarátkoztak. Ugyanakkor azért ez még semmit se változtat a nézetükön, persze. Aztán meg a péknek a példája is az eszembe jutott, s megkíséreltem elmagyarázni a lánynak, nem őt gyűlölik valójában, vagyis hát nem őt magát, a személye szerint – hisz végeredményben nem is ismerhetik –, hanem inkább csak az eszmét, hogy „zsidó”. Akkor meg kijelentette, ő is ugyanezen gondolkozott az előbb, merthogy alapjában nem is pontosan tudja, mi az. Annamária ugyan mondta neki, hogy hiszen ezt mindenki tudja: egy vallás. De őt nem ez, hanem az „értelme” érdekelte. – Elvégre az embernek tudnia kell, miért gyűlölik – vélte. Megvallotta, eleinte semmit se értett az egészből, és roppant fájt látnia, hogy megvetik, „pusztán csak azért, mert zsidó”: akkor érezte először, hogy – mint mondta – valami elválasztja az emberektől, s hogy ő máshová tartozik, mint emezek. Azután gondolkodni kezdett, könyvekben meg beszélgetésekben is megpróbált utánajárni a tárgynak, és így ismerte föl: éppen ezt gyűlölik benne. Az volt ugyanis a nézete, hogy „mi, zsidók mások vagyunk, mint a többiek”, hogy ez a különbség a lényeg, és emiatt gyűlölik a zsidókat az emberek. Azt is említette, mily sajátságos dolog ennek a „különbözőségnek a tudatában” élnie, s hogy hol egyfajta büszkeséget, hol meg inkább valami szégyenfélét érez miatta. Szerette volna megtudni: mi hogyan állunk a magunk különbözőségével, s kérdezte, mi vajon büszkék vagyunk rá, vagy hogy inkább szégyelljük-e. A húga meg Annamária nem nagyon tudták. Magam se igen láttam még idáig okot ezekre az érzésekre. Különben is, az ember nem egész önmaga határozhat erről a bizonyos különbségről: elvégre is, épp erre jó a sárga csillag, úgy tudom. Ezt meg is jegyeztem neki. De ő makacskodott: „magunkban hordjuk” a különbséget. Szerintem viszont mégiscsak ez a lényegesebb, amit kívül viselünk. Soká vitattuk ezt, nem tudom, miért, hisz, az igazat megvallva, nem nagyon láttam a kérdés fontosságát. De volt valami a gondolatmenetében, amit valahogyan bosszantónak éreztem: szerintem mindez sokkal egyszerűbb. No meg azonkívül szerettem is volna én győzni a vitában, természetesen. Egyszer-másszor mintha Annamária is meg kívánt volna szólalni, de aztán egyszer se nyílt módja, mivelhogy mi ketten már nem nagyon figyeltünk rá.

Végül is egy példát hoztam fel neki. Némelykor, puszta időtöltésből, már elgondoltam a dolgot, így jutott az eszembe. De meg egy könyvet, amolyan regényt is olvastam nemrég: egy koldus meg egy királyfi, kik ettől a különbségtől eltekintve, arcra és alakra feltűnő mód, egész az összetévesztésig hasonlítottak, puszta kíváncsiságból elcserélték egymással a sorsukat, míg végül a koldusból igazi királyfi, a királyfiból meg igazi koldus nem lett. Mondtam a lánynak, próbálja magáról is elképzelni a dolgot. Persze, nem nagyon valószínű, de hát végre is sok minden lehetséges. Mondjuk, egész kicsiny gyermekkorában történt vele az eset, mikor az ember még se beszélni, se emlékezni nem tud, s mindegy, hogyan, de hát – tegyük fel – valamiképp elcserélték vagy elcserélődött egy más család gyermekével, egy oly családéval, melynek faji tekintetben kifogástalanok az iratai: nos, ebben az elképzelt esetben akkor most az a másik leány érezné a különbséget, viselné persze a sárga csillagot is, míg ő viszont, a róla való adatok révén, éppolyannak látná magát – és persze mások is ilyennek látnák –, mint a többi ember, rá se gondolna és mit se tudna az egész különbségről. Úgy láttam, meglehetősen hatott rá a dolog. Először csak elhallgatott, s lassacskán, de oly puhasággal, hogy már-már szinte érzékeltem, kettévált az ajka, mintha mondani akarna valamit. De aztán mégse ez, hanem valami más, sokkal különösebb dolog történt: sírva fakadt. Arcát a könyökének belső hajlatába temette, ami az asztalon volt, a válla meg egyre, apró rángásokkal vonaglott. Roppant meglepődtem, mert hát nem ez volt a célom, amellett a látvány maga is valahogy összekavart. Próbáltam fölébe hajolni, s a haját, a vállát meg kissé a karját is megérintve kérlelni: ne sírjon. De ő elkeseredetten s mindegyre elcsukló hangon olyasfélét kiáltott, hogyha a magunk tulajdonságának semmi része benne, akkor mindez csak puszta véletlenség, s hogyha ő más is lehetne, mint akinek lenni kényszerül, akkor „az egésznek semmi értelme”, s hogy ez oly gondolat, amit őszerinte „nem lehet elviselni”. Zavarban voltam, mert hisz én voltam a hibás, de hát nem tudhattam, hogy ez a gondolat ennyire fontos lehet néki. Már szinte a számon volt, hogy így szóljak: ne törődjön vele, hisz az én szememben mit se jelent mindez, én nem vetem meg a fajtájáért; de mindjárt éreztem, ezt azért kissé nevetséges volna mondanom, s ezért aztán nem is mondtam. Csakhogy mégis, bántott, hogy nem mondhattam, mert abban a pillanatban valóban ezt éreztem, egész függetlenül az én helyzetemtől, hogy azt ne mondjam: szabadon. Bár persze lehetséges, egy más helyzetben talán a véleményem is más volna. Nem tudom. Azt is beláttam, hogy nincs módomban kipróbálni. Mégis, valahogy feszélyezett ez. S nem pontosan tudom, mi okból, de most először történt velem, hogy olyasmit éreztem, ami azt hiszem, csakugyan, egy kissé a szégyenkezéshez hasonlított.

De arról már csak a lépcsőházban szereztem tudomást, hogy ezzel az érzésemmel viszont Annamáriát bántottam meg, úgy látszik: akkor történt ugyanis, hogy furán viselkedett. Szóltam hozzá, nem is válaszolt. Próbáltam megfogni a karját, de kitépte magát a kezemből, s otthagyott a lépcsőn.

Másnap délután is hiába vártam a jelentkezését. Így azután én se mehettem a nővérekhez, mert hát idáig mindig együtt mentünk, s ők bizonyára kérdezősködtek volna. Meg aztán különben is, most már inkább beláttam, amit a lány vasárnap mondott.

Este, Fleischmannéknál már megjelent. De először még igen kimérten ereszkedett szóba velem, s csak akkor enyhült meg valamelyest az arca, mikor arra a megjegyzésére, hogy reméli, jól töltöttük a délutánt a nővérekkel, megmondtam neki: nem voltam fenn. Kíváncsi volt, miért nem, amire én azt feleltem, mint igaz is volt, hogy őnélküle nem akartam: úgy láttam, ez a válaszom is tetszhetett néki. Egy idő elteltével arra is hajlandónak mutatkozott, hogy megnézze velem a halakat – s odabentről azután már egészen kibékülten tértünk vissza. Később, az est folyamán a lány már csak egyetlen észrevételt tett még az ügyről: – Ez volt az első veszekedésünk – mondta.

3

Másnap egy kissé furcsa esetem volt. Reggel jókor keltem, s mint rendesen, elindultam a munkába. Meleg nap ígérkezett, s az autóbusz ma is tömve volt utasokkal. Már elhagytuk a külváros házait, s a rövid, dísztelen hídon is áthajtottunk, ami Csepel szigetére vezet: innen aztán egy darabon nyílt tájékon visz tovább az út, mezőségek, bal felől valami lapos, hangárforma építmény, jobbról meg kertészetek elszórt üvegházai közt, s itt történt, hogy az autóbusz nagy hirtelen lefékezett, majd utána odakintről egy intézkedő hang foszlányait hallottam, amit azután a kalauz meg több utas továbbított énfelém, hogy amennyiben tartózkodik a kocsin zsidó utas, szálljon le. No, gondoltam, biztos az átlépések ügyét kívánhatják ellenőrizni, az iratok alapján.

Csakugyan, az országúton egy rendőrrel találtam magam szemközt. Egy szó nélkül, mindjárt nyújtottam is felé az igazolványom. De ő előbb az autóbuszt küldte tovább, a keze egy rövid mozdulatával. Már-már azt hittem, nem jól érti tán az igazolványt, s éppen készülődtem volna elmagyarázni néki, hogy – amint láthatja – hadiüzemnek vagyok tagja, s bizony nem érek rá az időm vesztegetni; hanem akkor meg egyszerre hangokkal s fiúkkal népesült be köröttem az út, társaimmal, a Shell-ből. A töltés mögül bújtak elő. Kiderült: őket meg már az előző autóbuszokról fogta itt a rendőr, s igen nevettek, hogy én is megérkeztem. Még a rendőr is elmosolyodott kissé, mint aki távolabbról ugyan, de valamennyire szintén részt vesz a mulatságban; mindjárt láttam, nincs ellenünk kifogása – nem is lehetett, természetesen. Kérdeztem a fiúktól, mégis, mi ez az egész, de hát ezt még egyelőre ők se tudták.

Azután a rendőr a további autóbuszokat is mind föltartóztatta, amik a város irányából közeledtek, oly módon, hogy bizonyos távolságból elébük lépett, miközben tenyerét a magasba lendítette: minket, többieket ilyenkor addig a töltés mögé küldött. Azután mindannyiszor ugyanaz a jelenet ismétlődött: az újabb fiúk első meglepődése, ami végül nevetésbe fordult. A rendőr elégedettnek látszott. Negyedóra telt így el, körülbelül. Tiszta, nyári reggel volt, a töltés oldalán – éreztük, amikor beléheveredtünk – a nap már kezdte átmelengetni a füvet. Messzebbről, kéklő párák közül, jól idelátszottak az olajtelep kövér tartályai. Azon túl gyárkémények, még tovább, már elmosódottabban, meg valami templomtorony hegyes rajza. Az autóbuszokról, csoportokban vagy egyesével, egyre-másra kerültek elő a fiúk. Megjött egy népszerű, igen élénk, szeplős fiú, fekete tüskék módján nyírott hajjal: a „Bőrdíszműves”, ahogyan mindenki nevezi – mert eltérően a többiektől, akik inkább különféle iskolákból valók, ő ezt a mesterséget választotta. Aztán a dohányzó fiú: szinte sose látni cigaretta nélkül. Igaz, általában a többiek is cigarettáznak, s hogy el ne maradjak tőlük, legújabban magam is próbát tettem vele; de észrevettem, hogy ő egész másképp, szinte már valósággal lázasnak tetsző mohósággal űzi ezt a szokást. A szeme is ilyen furcsa, lázas kifejezésű. Inkább szótlan, valahogy nehezen hozzáférhető természete van; a fiúk körében nemigen közkedvelt. De én azért mégis megkérdeztem tőle egyszer, mi jót talál ennyi füstölésben. Amire ő ezt a kurta választ adta: – Olcsóbb, mint az ennivaló. – Kissé meghökkentem, mert hát erre az okra nem gondolhattam. De még jobban meglepett a tekintetének egyfajta gúnyos, már-már valamiképp ítélkező kifejezése, amikor a zavaromat észrevette; kellemetlen volt, s akkor hát nem is faggattam tovább. De most már jobban megértettem a többiek egyfajta óvatosságát vele szemben. Már felszabadultabb rivalgással köszöntöttek egy másikat: ezt minden közelebbi pajtása csak „Selyemfiúnak” hívja. Találónak is éreztem az elnevezést, a simán fénylő, sötét haja, a nagy szürke szeme, s általában, az egész lényének a szeretetre méltó selymessége miatt; csak utóbb hallottam aztán, hogy a kifejezésnek valójában egy más értelme is van, s tulajdonképp azért adományozták neki, merthogy az otthoni életben ő állítólag igen ügyesen forgolódik a leányok körül. Valamelyik autóbusz „Rozit” is meghozta: valójában Rózenfeld a neve, de hát csak így rövidíti mindenki. Valami okból tekintélynek örvend a fiúk közt, s közös érdekű kérdéseknél általában az ő nézetéhez szoktunk igazodni; a pallérnál is mindig ő jár el a képviseletünkben. Úgy hallottam, a kereskedelmi iskolát végzi. Értelmes, bár némileg túlontúl hosszas arcával, szőke, hullámos hajával meg a kicsikét merev nézésű, vízkékszín szemével múzeumok öreg festményeire emlékeztet, amilyeneket „Infáns agárral”, vagy egyéb, ilyenféle föliratok társaságában látni. Megé