Adolf Hitler beszéde a nemzetiszocializmus győzelmének 8. évfordulóján A Berlini Sportpalotában, 1941. január hó 30-án

Német Néptársaim!

Kormányváltozás gyakran fordult elő már a történelemben, a mi népünk történelmében is. De bizonyára nem volt még kormányváltozásnak olyan mélyen fekvő következménye, mint a nyolc év előttinek. A Birodalom sorsa abban az időben válságos volt. Nem abban a pillanatban hívtak bennünket, hogy vegyük át a nemzet vezetését, amikor az nagy fellendülés előtt állott, hanem a legkegyetlenebb kényszer nyomása alatt, ami egyáltalán elképzelhető volt, adták át nekünk a hatalmat, annak a meggyőződésnek a nyomása alatt, hogy már minden elveszett. A legjobbak szemében ez talán az utolsó kísérletet jelenthette, a rosszakarók pedig abban reménykedtek, hogy a nemzetiszocialista mozgalomnak végleges, átkozott kátyúba kerülését láthatják.

Ha nem sikerül a német népet csodával határosan megmenteni, az akkori helyzet csak végzetes fordulatot vehetett volna. Mert az út 15 év óta szakadatlanul lejtőn vezető út volt. Ez a helyzet mindenesetre csak a világháborúnak és kimenetelének, valamint belpolitikai, erkölcsi és ezzel együtt katonai összeomlásunknak a következménye volt. Éppen olyan napon, mint a mai, fontos, hogy ennek az egész nemzeti szerencsétlenségnek az alapokára emlékezzünk vissza.

Mi volt a világháború oka? Erről már túl sok értekezést írtak. Roosevelt, a jelenlegi elnök megbízásából amerikai doktorok vizsgálták ki a világháború okát, és megállapították, hogy nem lehet német bűnösségről beszélni. Személyiségek az ilyen hatalmas világtörténelmi pillanatokban csak akkor játszanak szerepet, ha mint valóban kimagasló jelenségek lépnek környezetük varázskörébe. Akkoriban nem ez volt az eset. Sem a német oldalon, sem a másik oldalon nem akadtak kimagasló személyiségek. A felszínen az egyesek akarata volt látható: az alapok mélyebb volt.

Először is a német államforma nem lehetett az akkori háború oka. Mert Németország már demokratikus állam volt, de még milyen! A külföld, a Nyugat mintaképét szigorúan lemásolta, kényszerű megoldást talált a monarchia és a parlamenti alapon álló demokrácia között, szóval úgynevezett alkotmányos elveken alapuló monarchia volt a gyakorlatban, parlamentáris vezetéssel. Ez az állam tehát, államformáját tekintve, valóban nem lehetett a háború oka a demokráciák számára az akkori Birodalom ellen.

Németország mint politikai tényező - a világ szemével nézve - már több okot adhatott volna a háborúra, mert évszázados szétszakítottság és tehetetlenség után végre a német törzsek és államok, ha külsőleg is, új állammá tömörültek, birodalommá, és ezzel Európában az erők egyensúlyozottságába új erőtényezőt illesztettek, ami természetszerűen idegen testként hatott.

Még kényszerítőbb volt talán az akkori birodalommal, mint gazdasági tényezővel szemben az ellenszenv. Míg Németország évszázadokon keresztül azzal igyekezett gazdasági ínségét megszüntetni, hogy lakosságát fokozatosan éhínségbe kergette, vagy kivándorlásra kényszerítette, addig az akkori Németország, politikai hatalmának megszilárdulásával párhuzamosan, gazdasági hatalommá is fejlődött, és emberek helyett árut kezdett exportálni, valamint a kivitele számára szükséges világpiacokat biztosítani. Ebben a folyamatban, amely a mi szempontunkból nézve természetes és jogos volt, mások legszentebbnek vélt jogaik megsértését látták. Ezzel máris azt az államot jellemeztük, amely ezt a folyamatot saját köreibe való tűrhetetlen beavatkozásnak tekintette: Angliát. Eddig Anglia háromszáz éven keresztül fokozatosan megalkotta úgynevezett világbirodalmát. Nem az érdekeltek szabad akaratából vagy azok egyöntetű szándéka és nézete szerint, hanem csak erőszakkal kovácsolódott össze ez a világbirodalom. Háború háborút követett, az egyik népet a másik után fosztották meg szabadságától, egyik államot a másik után törték le, hogy végül is megalkossák azt a tákolmányt, melynek angol impérium a neve. A demokrácia mindenütt csak álarc, ürügy volt, mögötte a valóságban a népeken való uralkodás vágya és az egyes esetben pedig az ember elnyomatásának és gúzsbakötésének szándéka áll.

Ez az állam ma sem kockáztathatja meg, hogy polgárait leszavaztassa, hogy évszázadok óta tartó befolyás után esetleg önkéntes tagjai kívánnak -- e lenni ennek a világközösségnek. Ellenkezőleg: az egyiptomi és indiai nacionalisták ezrei vonulnak fegyházba és fogházba. A koncentrációs táborokat sem Németországban találták fel, hanem ezeket is az angolok fedezték fel, hogy ilyen intézményekkel törjék meg fokozatosan más népek gerincét, szétmorzsolják és felgöngyölítsék nemzeti ellenállásukat s így tegyék hajlandóvá végre a népeket a brit demokrácia igájának viselésére. Céljának elérésére azonban Anglia még egy másik hatalmas eszközt is alkalmazott: a hazugságot és hírverést. Van egy közmondás, amely azt mondja, ha az angol Istenről beszél, vászonra gondol. Így van ez ma is. Ha meggondoljuk, milyen jámborok és hívők ezek az emberek kifelé, akik szívtelenül kergetik egymás után a népeket a harcba, ami kizárólag anyagi érdeküket szolgálja, akkor csak azt mondhatjuk: ritkán érték el valaha is az emberi képmutatásnak ilyen magas fokát, mint a mai angolok. Egy eredménye mindenesetre volt az angol történelem vérrel áztatott háromszáz éves útjának: mégpedig az a valóság, hogy az anyaország negyvenhatmilliónyi angolja, a Föld területének és lakosságának kerek egynegyed részén uralkodik. Azaz: negyvenhatmillió emberre kerek negyvenmillió négyzetkilométernyi terület jut.

Az a lényeges, néptársaim, hogy ezt ismételten a világ szemébe kiáltsuk, mert szemtelen demokrata hazudozók lépnek fel, és azt állítják, hogy az úgynevezett totális államok meg akarják hódítani a világot, míg a valóságban kezdettől régi ellenségeink a tulajdonképpeni világhódítók!

Az angol világbirodalom keletkezésének útja egyetlen könny- és vérfolyam. Anglia ma kétségtelenül a Föld nagy részén uralkodik. Ez a világuralom ma sem valamely eszme hatalmán nyugszik, hanem lényegében erőszakon, és ha ez nem elegendő, a kapitalista vagy gazdasági értékek erején.

Ha az angol világbirodalom keletkezésének ezt a különös módját figyelemmel kísérjük, akkor folyamatot érthetővé teszi az, hogy ezzel a fejlődéssel szemben az európai szárazföld, mint egységes tényező, nem lépett fel. Ezt mindenekelőtt a német birodalom kikapcsolódása bizonyította.

Háromszáz éven át tulajdonképpen nem is volt Németország. Mialatt az angolok ugyan Istenről beszéltek, de gazdasági érdekeiket tartották szem előtt, addig a német nép a vallási civakodások túlfeszítése miatt évszázadokig véres belső harcokat vívott, ami az angol világbirodalom keletkezésének egyik előfeltétele volt. Éppen olyan mértékben, amilyen mértékben ez a harc a német nép erejét belsőleg felőrölte és ezzel Németország mint hatalmi tényező a külvilággal szemben kiesett, olyan mértékben tudta Anglia a maga világbirodalmát összeharácsolni!

De nemcsak Németország volt a három évszázad alatt gyakorlatilag kizárva a világ versenyéből, ugyanez volt Itália sorsa is. Ott is hasonlóak voltak a tünetek, mint Németországban, csakhogy kevésbé vallási, hanem inkább állami és államfői okok játszottak szerepet. És megint más okból váltak ki nagy nemzetek Kelet-Ázsiában, amelyek már szintén vagy négyszáz éve kezdtek elzárkózni a külvilág elől, és saját életterüket elhanyagolva elsüllyedtek önkéntes visszavonultságukban. Így alakult ki különösen Európában olyan politikai helyzet, amelyet Anglia az erők úgynevezett egyensúlyának nevezett, amely azonban a valóságban az európai szárazföld szervezetlenségét jelentette az angol szigetország javára. Ezért volt már évszázadok óta az angol politika célja, hogy ezt a szervezetlenséget fenntartsa: természetesen nem ezzel a magyarázattal, hanem sokkal szebbel, amint már említettem, nem beszéltek sem vászonról, sem pedig a népek szervezetlenségéről, hanem Istenről vagy pedig "az erők egyensúlyáról". És csupán az úgynevezett erők egyensúlya, illetve Európa belső tehetetlensége tette lehetővé Anglia számára, hogy esetről esetre és szükség szerint egyik államot a másik ellen játssza ki, s ezzel Európa erejét állandóan belső harcokba sodorja, míg a maga részéről ez alatt a világ aránylag kevésbé ellenállóképes területeire nyomulhasson be zavartalanul.

És mégis, ha ma Angliáról, mint világhatalomról vagy mint a világ uralkodójáról beszélünk, ez csak agyrém, mert Anglia belső állapota minden világhódítása ellenére is olyan, hogy szociális szempontból ma Európa legelmaradottabb országának nevezhető! Ennek az államnak egész berendezkedése az aránylag elenyésző, silány felső réteg és az ezzel szövetkezett zsidó szervezet érdekei szerint igazodik. A széles néptömegek érdekei az állam berendezésében semminemű szerepet sem játszanak.

Itt is frázisokkal segítenek magukon, szabadságról beszélnek, demokráciáról beszélnek, a liberális rendszer vívmányairól beszélnek, de ezen nem értenek mást, mint bizonyos társadalmi réteg uralkodásának a biztosítását, amely tőkéjének erejével kezébe kaparintotta a sajtót, szervezi és vezényli, és ezzel teremti meg a "közvéleményt". Így lehetséges az, hogy ennyi természeti kinccsel rendelkező államban, abban az államban, amely a világ legnagyobb gazdagságával rendelkezik, amelynek óriási életterek állnak a rendelkezésére, és ahol átlagosan alig egy angol jut a teljes birodalom egy négyzetkilométernyi területére, ott az embermilliók semmiképpen sem részesülnek ebben a gazdagságban, hanem ellenkezőleg, a nép nyomorúságosabban él, mint Közép-Európa túlnépesedett államainak lakossága. Az az ország, amely egyeseknek paradicsomot jelent, a tömegnek azonban csak vég nélküli nyomorúságot - nyomorúságot az élelmezés, ruházkodás és mindenekelőtt a lakásviszonyok terén, s végül nyomorúságot a kereseti viszonyok biztonságát és a szociális törvényhozást illetően is.

És ha ma egy angol szakszervezeti titkár, aki mellesleg az állam pénzén "ellenzéki", váratlanul feláll és így nyilatkozik: "Angliának e háború, azaz győzelmes befejezése után foglalkoznia kell a szociális kérdésekkel és e kérdések megoldásaival, valamint törődnie kell a széles néprétegekkel is" stb., akkor ennek a szakszervezeti titkárnak csak azt mondhatom:

Mindez minálunk már régen megtörtént. Mindez számunkra csak azért érdekes, mert igazolja amaz állításunkat, hogy Anglia szociális szempontból a világ legvisszamaradottabb állama. Így tehát belsőleg ez az óriási külső gazdagság teljesen meddő - ha egy kis csoporttól eltekintünk és az összehasonlítás alapjául a széles néprétegeket vesszük. De ez a világuralom kifelé is csak látszat! A világon új központok keletkeztek. Olyan hatalmas államok alakultak ki az európai kontinensen kívül, vagy nőttek ki belőle, amelyeket Anglia nemcsak hogy meg nem támadhat, de még csak nem is veszélyeztethet. Az angolok világuralmi eszméje jelenleg csak arra törekszik, hogy újra idegen segítséghez jusson azért, hogy a kontinenssel szembe tudjon állni. Az angol diplomácia csak arra törekedhetik az európai kontinensen kívül, hogy más erők kijátszásával kísérelje meg állását megtartani. Egyszóval Angliának már most kell arra törekednie, hogy az európai egyensúly elvét a világ egyensúlyának elvére bővítse ki, más szóval, a világhatalmakat kell egymás ellen kijátszania, hogy legalább sikerüljön világhatalmának egy részét megtartania.

ÉVTIZEDEK ÓTA GYŰLÖLNEK BENNÜNKET

A népek ébredése Európában az úgynevezett egyensúlyelméletet - szóval a szárazföld szervezetlenségét - már eltávolította. Ezen a szervezetlen szárazföldön megkezdődött a német nép nemzetté alakulása és ezzel az új Birodalom megalakítása. Olaszország tőlünk délre ugyanezen az úton járt. Ezzel új elemek jöttek, amelyek az erők egyensúlyát felborították. És ebben látjuk a világháború igazi és mélyebb okát.

1871 óta, amióta a német törzsek megkezdték szervezkedésüket és egy nagy, zseniális államférfiú vezetésével ismét birodalmat alkottak, szóval amióta már a német nép lassan megerősödő nemzeti újjászületése megtalálta a nemzeti egységet, ettől kezdve követi Anglia gyűlöletével ezt az új alakulatot. Már 1891-ben, már 1870-ben, rögtön a sedani csata után arra kezdenek utalni az angol újságok, hogy ez az új államalakulat veszélyesebb Angliára, mint a régi Franciaország volt. Már akkor remélték, hogy Poroszországnak hosszú háború során ismét sikerülhet visszavetnie Franciaországot, de nem akarták, hogy Poroszországból kiindulva német nemzeti újjászületés vagy éppen új német birodalom támadjon fel. Így jött el az a bizonyos idő 1871-től 1914-ig, amikor Anglia szüntelenül Németország elleni háborúra lázított és minden alkalommal ellenségeskedést keresett Németországgal, míg végre kitört a világháború: lelkiismeretlen nemzetközi csibészek egészen kicsi csoportjának a műve.

Anglia ezt a háborút is csak idegen segítséggel viselhette. Ezzel kapcsolatban érdekes megállapítani ennek az angol világhatalmi politikának a kialakulási menetét, mintegy négyszáz év óta. Először harc Spanyolország ellen, a hollandusok segítségével, azután harc a hollandusok ellen más európai államok - köztük Franciaország - segítségével, azután harc Franciaország ellen, Európa segítségével, azután végre harc Németország ellen, Európa és a rendelkezésre álló Újvilág segítségével. A világháború, amely 1914-től 1918-ig megrázta Európát, kizárólag az angol "államművészet" eredménye volt. Annak ellenére, hogy az egész világot mozgósították Németország ellen, a valóságban nem győzték le Németországot. Ezt ma nyugodtan megmondhatjuk. Nem lennék a múlt bírálója mindaddig, amíg magam jobban nem csináltam valamit. Ma azonban, mint egyike azoknak a férfiaknak, akik jobban csinálták, a múltat is bírálóan szemlélhetem és ítélhetem meg. És csak azt mondhatom: az 1918-as év "sikere" kizárólagos eredménye a nép vezetésében mutatkozó személyi tehetetlenség ritka halmozódásának, annak az egyedülálló halmozódásnak, amely eddig nem fordult elő a történelemben, de nem is ismétlődik meg a jövőben, ezt elhihetik nekem!

NAGYON JÓHISZEMŰEK VOLTUNK

És a német katona ennek ellenére több mint 4 évig ellenállt az ellenséges világ rohamának. És még tovább ellenállt volna, ha mint további mozzanat, nem csatlakozik mindehhez a német népnek a tengerentúli demokratikus világban és vezetőinek becsületességében való, akkor még meglévő hiszékenysége. A német nép ezért a jóhiszeműségért, amelyen akkoriban sokan sajnálkoztak, borzalmas történelmi sorssal fizetett. És ha ma az angolok jönnek, és azt hiszik, elég, ha felteszik a gramofonra 1917-18 régi hírverésének gramofonlemezeit, hogy ezzel új eredményt érjenek el, akkor csak azt mondhatom: semmit sem felejtettek el, de - szerencsétlenségükre - nem is tanultak semmit! És ebben különböznek a német néptől!

A német nép tanult azóta, de nem felejtett el semmit! Emellett nem akarunk kicsinyesek lenni. A történelemben megesett már néhány szószegés, de ami 1918-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben történt, az nem egyetlen szószegés volt, hanem szószegések tömege a futószalagon! Nemcsak egyetlen adott szavukat szegték meg, hanem egyetlen szavukat sem tartották meg! Nagy népet soha még nem csaltak meg úgy, mint akkor a német népet. Mi mindenről biztosítottak bennünket, mi mindent megígértek ennek a jóhiszemű népnek - és mit tettek népünkkel? Kirabolták és kipréselték. Közben idegen államférfit toltak az előtérbe, egy amerikait, hogy ily módon jobban megnyerjék a német nép hiszékenységét.

És talán tényleg ez is volt az oka, amiért a német nép áldozata lett ennek a cselnek. Éppen ezért ebben a vonatkozásban a német nép beoltódott a jövő minden hasonló kísérlete ellen. Akkoriban a német népnek évről évre alkalma volt arra, hogy gondolkozhasson, összehasonlításokat tehessen, és gyakorlatilag, íme, a maga testén érezhesse a demokrata biztosítékok, ígéretek, demokratikus szavak és demokrata államférfiak "becsületességét". És végül ebből az időből, ezeknek az eseményeknek a hatása alatt támadt fel a nemzetiszocializmus!

A HIT CSODÁJA

És ha azt kérdezik: "Miért vetette magát egészen új eszmekörre?" Mert a régi siralmasan csődöt mondott! Nem csak belsőleg. A demokrácia nálunk szánalmas alakulat volt. Ha negyvenötven párt versenyzett a maga világnézeti érdekkörével, amelyek alapjukban a kerékpáros-egyesületeknek és a háztulajdonosok szövetségének a színvonala között mozogtak, akkor ez már magában véve igen csúf kép. De ettől eltekintve, ha legalább kifelé jutalmat kaptunk volna életünknek ezért a nyomorult belső demokratikus torzszülöttjéért, akkor azt lehetne mondani, belpolitikailag ez a holmi csődöt mondott, de legalább kifelé tisztességes bánásmódban részesülünk miatta! Belpolitikailag az egész csak vicc volt. De legalább a környező világ úgy tett volna, mintha komolyan venne bennünket. Legalább valamit teljesítettek volna abból, amit megígértek. De kit raboltak, de kit fosztottak ki 15 éven át, kit csaltak és zsaroltak meg? Talán a nemzetiszocialista államot? - Nem, a német demokráciát! Amikor 1918-ban a kórházból hazaérkeztem és az 1918-ról 1919-re következő telet átéltem, akkor természetesen tisztán láttam, mint sokan mások, hogy Németországban a fennálló politikai világtól már nem lehetett megújhodást remélni. És én, mint sokan mások, kutatni kezdtem. Akkor született meg az a koncepció, amely később, mint nemzetiszocializmus meghódította a német népet abból a megismerésből kiindulva: a német nemzet azért bukott el, mert megengedte magának azt a fényűzést, hogy bensőjében használja el erejét. Az örök törvény szerint az erőknek a bensőben való elhasználása a kifelé ható erőt is eltávolította. A demokrácia akkori világa természetesen azt hitte, hogy elhódítja majd a többiek jóindulatú rokonszenvét, de nem ismerkedett meg mással, mint kegyetlen és aljas pénzérdekek meztelen önzésével, amelyek mindenütt fosztogattak, ahol csak lehetett. Mást nem is várhattunk tőle.

De a kocka el volt vetve! Egy valami tisztán jelentkezett előttem, az, hogy minden valódi fellendülés nem indulhat ki kívülről, hanem csak belülről. A német nemzetnek mindenekelőtt belpolitikai élete tekintetében új átalakuláson kellett átesnie, amely egész Németország erejének, éspedig idealizmusa erejének az összefogását tette lehetővé. És ennek az idealizmusnak az ereje - abban az időben - két táborban, a szocializmus és a nemzetiszocializmus táborában volt. És éppen azt a két tábort kellett egy új egységbe összetömöríteni, amelyek a legerősebb tusát vívták egymás ellen. Néptársaim, ma, midőn az egyesülés jelében milliók és milliók menetelnek, mindez természetes. De 1918-ban és 1919-ben mindez beteg agyképzelet szüleményének tűnt fel. Legfeljebb sajnáltak. De néptársaim, talán ez volt a szerencse. Ha annak idején komolyan vettek volna, valószínűleg megsemmisítettek volna. Mert hiszen a mozgalom túl kicsiny volt ahhoz, hogy a megsemmisítés veszélyét kikerülhette volna. Így talán istenakarta sors volt, hogy bennünket akkoriban kinevettek, kigúnyoltak, és az a bizonyos propaganda nevetség tárgyává tett bennünket s minden tettünket viccként kezelte. Így lassanként sikerült az új népközösség csíráját elvetni, és - ez szinte hihetetlen történelmi tünet - csupa ismeretlen ember kezdeményezéséből mozgalmunknak elsősorban a széles néptömegből tudtunk hívőket toborozni. Ez a folyamat eddig csak egyetlen másik államban sikerült, Olaszországban, egyébként Európában sehol másutt. Több országban legfeljebb kezdetet vehetünk észre. Egyes demokráciákban felismerik ugyan az ilyen folyamat jelentőségét, s azt hiszik, hogy csalásokkal hasonlót érhetnek el.

De itt elsősorban egyet felejtenek el: valamely népnek hasonló újjászületése valóban olyan csodálatos esemény, amely inkább hitet, mint elvont, szellemeskedő tudást követel. S hogy 1918,1919,1920 és 1921 éveiben a széles tömegek e primitív hite felénk áramlott, megalakulhatott mozgalmunk első magva, s ez serkentette azt a sok kisembert, aki az üzemekből, gyárakból, bányákból, irodákból és a paraszttanyákról stb. hozzánk csatlakozott, hogy az eszme és e mozgalom jövőjéért, valamint a későbbi győzelemért harcoljon. Mi annak idején egyetlen meggyőződést képviseltünk: ha a német nemzet nem változtatja meg a világgal szemben való viszonyát, azaz nem válik újból hatalmi tényezővé, akkor valóban rövidesen húszmillióval kevesebb német ember lesz. Mert ki lehetett számítani: a munkanélküliség mindjobban elharapódzott, amivel azután a nemzet felépítésében és gazdasági terveiben valóban fejetlenség lett az úr. A kormányok állandó váltakozása minden hosszabb időre szóló tervet lehetetlenné tett. Három hónapnál hosszabb lejáratú terveknek már semmi értelme nem volt, mert az illető jó előre tudta, hogy három hónapnál tovább nem kormányoz.

Az egyik azt mondta: "Miért én takarítsam el mindazt, amit mások elrontottak?" - A másik pedig így vélekedett: "Miért csináljak valamit jobban, ha ebbe majd valaki más ül bele?" Nem találtak már semmi okot arra, hogy a problémákat gyökeresen megoldják. Ezáltal azonban a nemzeti tehetetlenség szükségszerűen mind jobban erősbödött, terjeszkedett a bomlási folyamat, nőttön-nőtt a munkanélküliek száma, a dolgozóké pedig ezzel szemben állandóan csökkent, ezzel pedig ez utóbbiak terhei fokozatosan növekedtek, teherbíró képességük rohamosan csökkent, és végül már csak az összeomlás következhetett be, amelynek végét viszont senki sem láthatja. Így már előre látható volt, hogy a nagy francia demokratának, Clemanceaunak mély értelmű és emberi jóslata beteljesül, az, hogy 20 millió felesleges emberünk van. Ezzel szemben kialakult a német erő összefogásának a programja azzal a célkitűzéssel, hogy életjogainkat minden irányban megvédjük.

Ezzel a két szélsőség közötti utat választottuk. Egyszer már behódoltunk az egyik szélsőségnek, a szabadelvű individualizmusnak, amely az egyént nemcsak a szemléletbe, hanem a cselekvés középpontjába is helyezte. Az ellenkező oldalon állott az emberiség egyetemes fogalmának elmélete. E két szélsőség között állott a mi eszménk: a nép, amelyben mi olyan lelki és testi közösséget látunk, amelyet a Gondviselés akarata formált, és amelybe beleszülettünk, hogy létünket magunk irányítsuk. E célnak minden gondolatunkat tudatosan alárendeltük, érdekeinket hozzáidomítottuk, és vele minden intézkedésünket összhangba hoztuk. Így keletkezett a nemzetiszocialista gondolatvilág, amely az individualizmus leküzdését képviseli, de nem abban az értelemben, amely az individuális képességet megnyirbálja, vagy az egyéni kezdeményezést megbénítja, hanem csak úgy, hogy a közérdeket az egyéni szabadság és az egyéni kezdeményezés fölé rendeli. Ez az a közös érdek, amely szabályoz, irányít, szükség esetén gátol, de adott esetben parancsol is.

A NAGY ÁLDOZAT

És ezzel felvettük a harcot annak idején mindenkivel szemben, az individualista elvek követőivel szemben ugyanúgy, mint az emberiesség gondolatának követőivel szemben, és ebben a tizenöt éves küzdelemben meghódítottuk a német nemzetet. Közben mindig arra törekedtem, hogy polgártársaimat megnyerjem a magam számára, és egy év után ez a mozgalom az első tízezer hívet a magáénak mondhatta, majd később egyre növekedett, úgy, hogy a hívők csak olyan néptársak lehettek, akik eddig valami egészen másban hittek. Pártom soraiban tehát azok a németek menetelnek, akik már előzőleg is részt vettek más mozgalmakban. Az SA és az SS ifjainak százezrei azelőtt más szervezetek harcosai közé tartoztak.

Talán ez volt a legnagyobb lelki harc, amelyet történelmünk folyamán valaha is megharcoltak. Hiszen senkit sem kényszeríthettem, hogy kövessen engem és lépjen be szervezetembe. Mindenkit meg kellett győznöm és csak belső meggyőződésből vették vállaikra a nagy áldozatot. Ezt a harcot valóban csak a szellemmel, a beszéd, a szó és az írás szellemével és ezáltal a meggyőződés erejével akartuk megvívni. "A szellem világában nem fejthetek ki ellenállást ellenetek, de erősebb vagyok nálatok, és mivel a szellemben nem állhatok ellen, majd erőszakkal fejtek ki ellenállást" - erre ott, mint egykori frontharcos csak azt válaszolhattam, ami erőszakkal szemben mindig a helyén van; erőszakot erőszak ellen. Így keletkezett az a harcos mozgalom, amely a szellem fegyverével harcolt addig, míg a másik fél is hajlandó volt ugyanezzel a fegyverrel kiállni, de amely nem riadt vissza erőszaktól sem akkor, ha az ellenfél úgy vélte, hogy a szellemet erőszakkal törheti meg.

A TÖRVÉNYES ÚT

Ellenfeleink azok voltak, akik kívülről is mindig ellenünk szegődtek: különböző országokból származó személyek keveréke, akiknek érzelme, gondolata és cselekedete nemzetközi volt. Néptársaim, Önök ismerik az akkor velünk szemben álló koalíciókat, és ma nyíltan mondhatom, hogy ebben a szellemi harcban mindenütt föléjük kerekedtünk, mert midőn végre is uralomra jutottam, azt legálisan értem el, Hindenburg vezértábornagy birodalmi elnöksége alatt, a mögöttem álló legerősebb mozgalom segítségével.

Ez azt jelenti: Az úgynevezett nemzetiszocialista forradalom a demokráciában legyőzte a demokráciát a demokráciával!

A nemzetiszocializmus szigorúan törvényes úton biztosította magának a hatalmi eszközöket. Ma is a német nemzet megbízása alapján állok Önök előtt, amely mandátum hatalmasabb, mint amilyennel ez idő szerint bármelyik úgynevezett demokrata államférfi rendelkezik.

MUNKATERVÜNK

Amikor 1933-ban hatalomra jutottam, utunk világosan állott előttünk. Belsőleg határozottan kijelölte ezt az utat a 15 éves harc, amely bennünket ezer tüntetésen át elkötelezett a német népnek. És becstelen lennék, és megérdemelném, hogy megkövezzenek, ha ennek a programnak az útjáról csak egyetlen lépéssel is visszaléptem volna vagy visszalépnék.

Ez a munkaterv társadalmi szempontból azt jelentette: megteremteni a német népközösséget, áthidalni minden származási és osztálykülönbséget, a német népet a közösség gondolatára nevelni, s ha kell, megtörni azoknak az ellenállását, akik nem alkalmazkodnak ehhez a közösséghez.

Gazdaságilag ez a munkaterv azt jelentette: felépíteni a német nemzetgazdaságot, amely bár a magánszemélyek kezdeményezésének elismerésével, de mégis alárendeli a teljes gazdasági életet az általános érdekeknek. És higgyék el nekem, itt sem képzelhető el már más célkitűzés. Olyan időkben, amikor a népek arra kényszerülnek, hogy érdekeik védelmére, a harcterekre lépjenek, emellett nem tehetnek kivételt azok között, akiknek több vagy kevesebb az érdekük, ilyen időkben a gazdasági előnyök vagy előjogok a köz érdekének a kárára nem tarthatók fenn.

VERSAILLES A LEGNAGYOBB IGAZSÁGTALANSÁG

Mint mindenütt, itt is a felvilágosítás, a nevelés és a lassú alkalmazkodás útját jártam. Mert az volt a büszkeségem, Németországban ez a forradalom lepergett anélkül, hogy csak egyetlen ablak is betört volna. Olyan forradalom, amely a legnagyobb változásokhoz vezet, amelyek e földön valaha is megtörténtek, és amelyek folyamán a legkisebb érték sem semmisül meg, hanem minden fokozatosan egyenlítődik ki, lépésről lépésre változik meg, amíg végül is a nagy közösség megtalálta új formáját. Ez volt a célunk.

Ugyanígy történt mindez a külpolitikában is. Itt a következő irányelvet állítottam fel: Versailles-t eltörölni. Ne tegyék magukat ma külföldön olyan butának, és ne viselkedjenek úgy, mintha ezt a célkitűzést csak 193 ban,1935-ben vagy 1937-ben fedeztem volna fel. Ahelyett, hogy az emigránsok mesebeszédjére hallgattak volna, inkább olvasták volna el egyszer mindazt, amit leírtam, amit ezerszer leírtam. Soha egyetlen ember sem nyilatkozott és nem írta le annyiszor, hogy mit akar, mint ahányszor én tettem azt - és mindig újból csak azt írtam: Versailles-t eltörölni.

Nem csupán mintha mindezt fejembe vettem volna, hanem mert a legnagyobb jogtalanság, egy nép legaljasabb megalázása, amelyet a történelemben egyáltalában ismerünk, Versailles volt, és mert a németek kiirtásának ez a kényszerítő eszköze népünk eljövendő létfenntartását is lehetetlenné tette volna, ha nem rázzuk le magunkról. Ezzel a programmal már 1919-ben mint katona léptem fel, és ezt már akkor hirdettem első ízben, s ezt a programot tartottam rendületlenül szem előtt, mint ünnepélyes, lekötelező parancsot a hatalomért való küzdelem valamennyi éve folyamán. És midőn hatalomra jutottam, nem úgy gondolkoztam, mint a demokrata politikusok: "A mór megtette kötelességét, most mehet", hanem abban a pillanatban fogadalmat tettem, köszönöm neked Úristen, hogy odajuttattál, ahol programomat megvalósíthatom.

De itt sem akartam ezt a programot erőszakkal keresztülvinni, hanem annyit beszéltem, amennyit ember csak beszélni tud. Birodalmi gyűlési beszédeim, amelyeket semmilyen demokratikus államférfi a történelem előtt nem sikkaszthat el, tanúskodnak erről. Milyen ajánlatokat tettem én! Hogy kértem őket, hogy térjenek észre és ne csorbítsák egy nagy nép életének és létének lehetőségeit. Mennyire bebizonyítottam, hogy ez számukra semmiféle hasznot nem hozhat, és hogy értelme sincsen, sőt önmaguknak is csak árt! Mi mindent megtettem e hosszú évek folyamán csak azért, hogy a kölcsönös megértés útját megkönnyítsem. Soha nem lett volna szükség a fegyverkezés eme versenyébe sodródni, ha a többiek nem akarták volna. Ajánlatokat terjesztettem eléjük. De hiszen úgy volt, hogy minden ajánlat csupán azért, mert tőlem származott, elegendő volt arra, hogy egy bizonyos nemzetközi zsidó kapitalista klikket azonnal felizgasson, ugyanúgy, néptársaim, mint ahogy nálunk is, Németországban, ahol minden tőlünk, nemzetiszocialistáktól eredő ajánlatot már eleve visszautasítottak azért, mert mi javasoltuk.

Itt is így történt. Az 1933. május 17-i birodalmi gyűlési beszédemben, későbbi beszédeimben is számtalan gyűlésen, nyilvános összejöveteleken, valamennyi akkor készített emlékiratomban egy gondolat uralkodik, minden körülmények között megtalálni az utat ahhoz, hogy a békeszerződés revízióját békés úton megvalósíthassuk.

MINDEN HIÁBAVALÓ VOLT

De azt, hogy ez a szerződés aljas okmány volt, azt végeredményben szerzői is belátták, sőt elismerték azt is, hogy a revízió lehetőségét felül kellene vizsgálni. Erre a célra a Népszövetséget szemelték ki, ami egyben annyit jelentett: kecskére bízták a káposztát. Ez a Népszövetség egyrészről hivatott volt betölteni mindazt, amit ez a szerződés tartalmazott, másrészről pedig illetékes lehetett ennek revíziójára is. Kezdetben nem voltunk benn a Népszövetségben, később pedig a német részvétel alapjában véve nem volt egyéb, mint bizonyos évi fizetések teljesítése. Ez volt az egyetlen pozitívum, ami Németország számára adódott. De Németország mindamellett mégis demokratikus állam volt. Demokratái ott koldultak, térden csúsztak Genfben ez előtt a nemzetközi fórum előtt és rimánkodtak: Adjatok nekünk revíziót! Minden hiábavaló volt.

Mint nemzetiszocialista, néhány rövid hónap után láttam, hogy semmit sem lehet elérni ez előtt a fórum előtt. Erre levontam a következtetéseket. Úgy látszott, hogy ellenfeleim mindamellett összetévesztettek bennünket azokkal, akikkel 1918 novemberében dolguk volt. De sem a német népnek, sem nekünk, semmi közösségünk nincs ezek-kel a férfiakkal. Ez nem volt Németország! Ezek egypáran az angoloktól és franciáktól megfizetett és a világ zsidaitól kitartott szerencsétlen alanyok voltak. Ez nem volt a német nép! A nemet népnek azokhoz semmi köze sem volt. Minket ezekkel kapcsolatba hozni sértés! Ha tehát azt gondolták, hogy velünk szemben ugyanazt az eljárást alkalmazhatják, mint azelőtt a novemberi forradalmárokkal szemben, bizony tévedtek. Így természetesen számunkra a dolgok lényege elsikkadt. Azt nem várhatták el tőlünk, hogy Genfbe menjünk azért, hogy állandóan kolduljunk, egyet rúgjanak rajtunk, és ismét csak kolduljunk. Itt összetévesztették a volt német frontharcost az 1918-as év árulóival!

AZ ANGOLOK NEM GYŰRTEK LE BENNÜNKET!

Ezek a novemberi forradalmárok - mert mást nem tehettek - behódoltak. Hiszen ők ennek a másik világnak az anyagi bilincseit viselték. Nekünk azonban, nekünk semmi okunk sem volt arra, hogy ez előtt a másik világ előtt meghajoljunk. Vagy talán valóban azt hitték az angolok, hogy Angliával szemben valamilyen alacsonyabbrendűséget érzek... Ők akkoriban minket ámításukkal és hazugságukkal becsaptak!

Az angol katonák azonban nem gyűrtek le bennünket! A látszat ma sem az, mintha ebben valami is változott volna. Számomra tehát világos volt, hogy ha Genfben önkéntes tárgyalások és megegyezések útján semmit sem érünk el, akkor elhagyjuk Genfet. Életemben még soha senkihez sem toltam fel magam. Aki nem akar, az ne beszéljen velem. Nekem erre nincs szükségem.

VILÁGBIRODALOM VOLTUNK MÁR ANGLIA ELŐTT

Mi németek 85 milliós nép vagyunk, és nekünk németeknek nincs szükségünk erre, mert hatalmas történelmi múltunk van. Már akkor világbirodalmat alkottunk, amikor Anglia még csak egy kis sziget volt. Mégpedig 300 évnél valamivel tovább.

Így kényszerítenék ránk azt az utat, amelyet követtünk. A Népszövetség - csak gúnyolódott és nevetett rajtunk, azért távoztunk. A leszerelési konferencia - ugyanaz az eset. Erre otthagytuk. Tehát azt az utat jártuk tovább, amelyen járni kényszerültünk, mindig ügyelve arra, hogy - hacsak valahogy is lehetséges - mégiscsak megegyezésre jussunk. Szabad rámutatnom arra: egy esetben úgy látszott, hogy ez sikerül, mégpedig Franciaországgal. Amikor ugyanis a Saar-vidéki nép-szavazás lezajlott és a Saar-vidék visszatért hozzánk, levontuk a súlyos konzekvenciákat. Akkor a német nyugati határok további revíziójáról lemondtam. A franciák ezt természetesnek találták. A francia nagykövetnek megmondtam, hogy ez nem is olyan természetes, ahogyan ők ezt képzelik. Kijelentettem neki: "A béke érdekében áldozatot hozunk. Meghozzuk az áldozatot, de ezért legalább meg akarjuk őrizni a békét." De a kapitalista plutokraták kíméletlensége rövid időn belül ezekben az országokban ismét előretört. Az emigránsok támogatásával, akik olyan képet festettek a német helyzetről, amely természetesen őrült volt, amit azonban elhittek, mert kellemesnek látszott, s természetesen mindezt megtermékenyítette a zsidók gyűlölete. Egyrészt a plutokrata érdekek szövetsége, másrészt a zsidók gyűlölködő ösztöne és az emigránsok bosszúvágya odáig vitte, hogy a világot egyre jobban elködösítsék, szólamokkal fonják be és a mai német birodalom ellen ugyanúgy fellázítsák a világot, mint egykor a volt birodalom ellen. Akkoriban a császári Németország ellen fordultak. Most pedig a nemzetiszocialista Németország ellen. A valóságban tehát a mindenkori Németország ellen!

ÉRDEKEINKET MINDEN ÁRON

Mindenekelőtt elhatároztam, hogy semmilyen körülmények között sem adok fel bármit is jogainkból. Mert nem az elméleteket adja fel az ember, hanem a jövő millióinak életét áldozza fel. De nem mondok le pártprogramom semelyik pontjáról, mert nem áldozom fel fajunk jövőjét.

Senkinek sincs joga ehhez, kivéve, ha az illető nyíltan a nép elé lép és azt mondja: Nem tudom tovább képviselni az érdekeidet. Akkor hát másvalakinek kell átvennie a felelősséget.

Nem azzal a szándékkal vettük át az uralmat, hogy a német nemzet érdekeit feladjuk, hanem azzal az esküvel jöttem, hogy a német érdekeket képviselem mindenáron! Nem úgy van, néptársaim, mintha az érdekek feladása egy év alatt minden eljövendő időkre meghozná a nyugalmat. Láttuk ezt a régi német birodalomban, amikor a nyugati birodalmi területeket feláldoztuk. Ez egyre tovább és tovább ment. És minden évtized újabb áldozatot követelt, míg végre Németország szétdarabolódott, és évszázados ájultság korszaka következett népünkre.

Ezzel szemben a kezdet kezdetétől fogva elhatároztam, hogy arasznyit sem lépek vissza! Amikor tehát láttam, hogy Angliában a világháború régi uszítói - mint Churchill úr, Eden, Duff Cooper, Hoare Belisha, Vansittard, Chamberlain, Halifax stb. - ismét elkezdték gaz tevékenységüket, amikor ezek az öregek éppen úgy, mint annak idején, ismét megkezdték uszításukat, akkor tisztában voltam azzal: ezeknek nem az a céljuk, hogy tisztességes megértést találjanak Németországgal. Ami azután történt - azt tudják, néptársaim.

A NÉMET FEGYVERKEZÉS

Ezekben az években, 1934 óta csak fegyverkeztem. Midőn 1939 szeptemberében a birodalmi gyűlésen ismertettem a német fegyverkezés terjedelmét, a többiek ezt nem hitték el. Ez érthető. Mert aki csak maszlagból él, azt hiszi, mások is csak porhintők lehetnek. Mi mindezt átéltük belsőleg. Ebben a tekintetben sem hittek nekem ellenfeleim semmit sem. Valamennyi jóslatomat kinevették, valamennyi kijelentésemet valami különösnek tekintették, valamennyi jövőt előrelátó képemet fantasztikus rögeszmének nyilvánították. Külső tekintetben ugyanazt éljük át, amit akkor belsőleg átéltünk. Csupán azt mondhatom a világnak: mégis fegyverkeztem, mégpedig erősen. Hiszen a német nép ma tudja mindezt. De még a német nép sem - még távolról sem tud mindent.

De nem is kell mindent megmondani, a döntő, hogy minden megtörtént.

Mi semmit sem követeltünk tőlük. Midőn Franciaország belépett ebbe a háborúba, erre semmi oka nem volt. Egyszerűen kedvük kerekedett ismételten Németország ellen harcolni. Azt mondták: "A Rajna vidékét akarjuk! Fel akarjuk darabolni Németországot! Az Ostmarkot akarjuk elszakítani, Németországot felosztani!" Így a birodalom megsemmisítésének vad képzeletébe ringatták magukat, olyan hiú ábrándba, amely a nemzeti gondolat századában, a huszadik században teljesen lehetetlen. Mindez egyszerűen gyerekes!

CSAK AZT KÖVETELTÜK, AMI A MIÉNK VOLT!

Hát Anglia? Angliának odanyújtottam a kezemet, újra és újra! Éppen az volt a programpontom, hogy az angol néppel megértésre jussunk. Semmiféle vitánk nem volt. Az egyetlen kérdés: a német gyarmatok visszaadása, és ezzel kapcsolatban azt mondtam: ezt majd egyszer megtárgyaljuk. Az időpont sem játszik szerepet. Nem állapítottam meg határidőt. Anglia számára ezek a gyarmatok jelentéktelenek, Angliának 40 millió négyzetkilométer területe van, mit csinál vele? Semmit. Ez csak az öreg uzsorás fösvénysége. Nem akarják ideadni, ami a tulajdonukban van. Beteges lények ezek, akik látják, hogy szomszédjuknak nincs mit ennie, amit birtokolnak, nem is tudják használni, de inkább a tengerbe dobják, minthogy lemondjanak róla; már a gondolat is beteggé teszi őket, hogy valamit elveszíthetnének. Emellett semmit sem kértem, ami az angoloké volt, hanem csak azt, amit 1918-ban és 1919-ben el-raboltak és elloptak! Elrabolták és ellopták Wilson amerikai elnök úr ünnepélyes biztosítéka ellenére! Semmit sem követeltünk tőlük, semmit sem kértünk. Mindig kezemet nyújtottam nekik. És mégis, minden hiába volt. Világosan tudjuk az okokat: először is már magában véve a német egység. Gyűlölik államunkat, egészen mindegy, hogy milyen, hogy császári-e vagy nemzetiszocialista, demokrata vagy önkényuralmi. Nekik ez mindegy. És másodszor: mindenekfelett gyűlölik ennek az államnak a szociális fellendülését.

És itt a külső uralmi vágy szövetkezik a legaljasabb belső önzéssel. Ha azt mondják: "Ezzel a világgal sohasem tudjuk megértetni magunkat" - akkor ez az ébredő szociális tudat világa, amellyel nem tudják megértetni magukat. Ezeknek az uraknak odaát és az Óceánon túl erre csak egyet mondhatok: a végén a szociális világ lesz a győztes! Minden népben kezd dobogni a szociális tudat. Háborút viselhetnek kapitalista érdekeikért, de a háborúk végül a népek keretén belül úttörői lesznek a szociális felemelkedésnek.

TÚLHALADOTT ÁLLÁSPONT

Lehetetlen, hogy az emberek százmilliói tartósan az egyesek érdekeinek legyenek kiszolgáltatva. Az emberiség nagyobb érdeke legyőzi majd ezeknek a kis plutokrata üzletcsinálóknak az érdekeit! Bizonyítékaink vannak arra, hogy ezen a területen más országokban is kezd már gerjedni a válság. Angol munkásvezérek most hírtelen új szociális gondolatokkal jönnek elő, olyan elcsépelt és öreg gondolatokkal, hogy csak azt mondhatom: Rakják vissza ezeket megint a ládafiába, hiszen ez öreg anyag, amit mi már levetettünk, már régen túlhaladott dolgok ezek, uraim! Ha tudni akarják, hogyan csinálnak ilyesmit, akkor nem szabad munkaterveket elővenniük, amelyek a '80-as vagy a '90-es években voltak modernek nálunk. Hozzánk kell jönniük, uraim, nálunk kell tanulmányt végezniük, ha meg akarják tanulni, hogyan csinálják az ilyesmit. De mindenesetre elegendő az a tény, hogy ilyesmit hirtelen célkitűzésnek tekintenek. Hát miért viselnek háborút tulajdonképpen az urak? Először azt mondják: a világ népeinek el kell vérezniük, hogy legyőzzék a nemzetiszocializmust - és most hirtelen a ládafia legalsó zugából ős-őseink programpontjait hozzák elő. Minek ez egyáltalán? Ezt olcsóbban is megkaphatták volna. De ez bizonyítéka annak, hogy ott is mozgolódni kezdenek a népek. Vagy pedig például, ha Angliában vihar tör ki, mert valaki, azt hiszem, egy ezredes, kijelenti: "Ebben az országban - szóval a szociális téren előrehaladott Angliában - nem használhatnak olyan tiszteket, akik az alacsonyabb néprétegből származnak, hanem tiszteket csak a felsőbb rétegből toborozhatnak, hiszen az alacsony származásúak nem érnek semmit" -, akkor csak azt lehetne kérdezni: miért izgatják fel magukat? Mert az ezredes ezt mondta? Legyenek azért izgatottak, mert ez így van, de ne azért, mert valaki ezt végre kimondja. Érdekes: azon senki sem botránkozik meg, hogy ez a valóságban van így. Szóval ez azt jelenti, hogy a valóságban ott csak a felsőbb osztály tagjai vihetik valamire.

Ezen kellene felizgulniuk, nem azon, hogy ezt most valaki a háborúban bután kifecsegi. Nálunk - ha tanulni akarnak valamit - ezt a kérdést már régen megoldottuk. Röviddel ezelőtt még a fejünkre olvasták, hogy tisztjeink és tábornokaink mit sem érnek, mert fiatalok és megfertőzte őket a nemzetiszocializmus, szóval a széles néptömeggel van valami dolguk.

Nos, az események megmutatták, hol vannak a jobb tábornokok, odaát-e, vagy nálunk! Ha a háború még tovább tart, ez még nagy szerencsétlenség lesz Anglia számára. Akkor még megélnek egyet-mást. És egyszer majd az angolok talán bizottságot küldenek hozzánk, hogy kisajátítsák munkatervünket.

NEM AKARTÁK A MEGEGYEZÉST

Ez a szociális Németország az, amelyet a zsidókkal és pénzemberekkel és kalmárokkal keveredett érdekcsoport odaát a legjobban gyűlöl. Külpolitikánk, belpolitikánk és gazdasági politikánk ezzel szemben acélszilárd erővel áll. Csak egyetlen határozott célunk van, és ezt úgy hívják: a nép! Minden út, amelyre lépnünk kell, ebbe torkollik. Tisztában vagyunk azzal, hogy ha nem akarunk mindent szétrombolni, akkor sok elnézéssel léphetünk rá csak erre az útra, és tarthatjuk azt meg. De a mozgalom nem csak egy ember időleges feltűnése. Harcunk során már korábban mondottam: a német történel