Roman Polanski, a lengyel születésű és Franciaországban élő rendező Wladyslaw Szpilman zongoraművész életéről készített filmet, pontosabban a művész visszaemlékezése nyomán született könyvet dolgozta fel film formájában. Szpilman 1942-ben 30 éves volt, akkor, amikor egész családját elhurcolták a németek, és ő is csak egy apró véletlennek, vagy segítő szándéknak köszönhetően menekült meg a deportálástól. Miután egyedül marad, elkezdődik a folyamatos küzdelme a túlélésért, egy olyan környezetben, ahol a többi Varsóban maradt zsidóval együtt minden pillanatban szembe kell néznie a halállal. Polanski filmje nemcsak megrázó, hanem jó is, ezt örömmel állíthatjuk, azzal együtt, hogy Polanski eddig nem igazán tartozott a kedvenc rendezőink közé. (Még legjobban a Kínai Negyed/Chinatown c. filmjét kedveltük, illetve a '88-as Őrületet, de a legújabb munkáival, A Halál És A Lánykával, a Keserű Mézzel, vagy A Kilencedik Kapuval már kevésbé voltunk kibékülve). Egy olyan rendezőnek tarjuk, aki a művészfilmes érdeklődés és a közfogyaszthatóság között lavíroz, és miközben mindegyik filmje ezek ötvözetét jelenti (plusz a misztikáét), azért a filmográfiája időben mégis mintha a "normálfilmektől" (Chinatown, Frantic) lejtene a művészdarabok felé (Keserű Méz).
A Zongorista teljesen más kategória: itt nem az a kérdés, hogy mennyien fogják látni, vagy hogy milyen kellemes lesz két zacskó popcorn társaságában végigülni, hanem az, hogy mennyire valóság- (vagyis történelem)hű a film megjelenítése, mennyire átélhetőek az események benne, és hogy egy személyes tragédiát hogyan lehet film formába önteni, ráadásul úgy, hogy maga a rendező is hasonló helyzeteket élt át. (Polanski maga is túlélte Krakkó és Varsó bombázását, a deportálásokat).
Miután kétszer megnéztük a filmet, biztosan állíthatjuk, hogy minden szempontból helyénvaló a film "stílusa", egy percig sem patetikus, soha nem hatásvadász, ezzel szemben nagyon közvetlen, személyes, és a megindító. Szpilman szerepében a számunkra még szinte teljesen ismeretlen fiatal színészt, Adrian Brody-t látjuk, aki félig magyar származású, idén lesz harminc éves, és fantasztikusan jó színész. Tökéletesen tudta eljátszani Szpilmant, az érzékeny, de a világtól csöppet sem elzárt fiút, aki ahelyett, hogy kottákkal és zenedarabokkal foglalkozna, munkaigazolások után rohangál, az ellenálláshoz igyekszik elszegődni, egy bárban zongorázik, és folytonosan menekülni kényszerül. Miután a történet szerint Szpilman majdnem éhen hal a háború végefelé, és csak egy német tiszt segítségével éli túl az utolsó heteket, Brodynak elég sokat le kellett fogynia a szerep hitelessége kedvéért. A 6 hetes szigorú fogyókúra eredményeképpen 14 kilóval könnyebb volt, amikor az utolsó jeleneteket forgatták, az eredetileg 73 kilós színész a kúra végén 59 kilósan botorkált Varsó romjain.
A film nemcsak drámai, hanem nagyon érzékletes formában mutatja be a varsói háborús "hétköznapokat", folyamatában láthatjuk, hogyan próbálták meg élni az életüket a "kis gettóba" kényszerített zsidók, hogy viselkedtek a segítőkész, illetve a gyűlölködő lengyelek, hogyan szakadt át egy gát az emberek képzeletében a borzalmak láttán, és milyen út vezetett az utcai megalázásoktól, a karszalaggal való megkülönböztetéstől a deportálásokig és a marhavagonokig. Mindezeket úgy látjuk, olyan élesen, mintha mi is jelen lettünk volna, és az biztos, hogy kevés megrendítőbb kép van egy átlagos őszi délutánnál, ahol a hazafelé tartó idős embert a csatornában való közlekedésre kényszerítik, vagy egy napfényes délelőttnél, ahol emberek ezrei várnak a deportálásukra. Persze minden eseménynek Szpilman a főszereplője, de ez is finoman van megoldva, bár kétségtelenül az ő visszaemlékezéseiről szól a film, a karaktere beleolvad a többiek sorsába, és ez ismét nagyon jól veszi ki magát.

Brody mellett a többi színész is kiemelkedően jó munkát végzett, Szpilman családjának a tagjai olyan közelieknek tűntek, mintha személyesen ismernénk őket, az ő elhurcolásuk pedig mindennél jobban szíven üti a nézőt.
A film alatt mindössze néhány perc adódik, amikor úgy érezzük, hogy elakadt, vagyis nem halad a cselekmény, és csak egy vonal van, amit részletesebben is kibonthatott volna a film: ez a varsói gettó lázadása, amire még a történelemkönyvekből emlékszünk, a filmben viszont eléggé áttételesen és röviden jelenik meg. (Persze így is két és fél órás lett a film, megértjük, ha nem fért bele minden).
Amúgy a Zongoristát nemcsak Polanski eddigi legjobb filmjének tartjuk, hanem egy olyan alkotásnak is, ami nagyon érzékenyen és valóságosan dolgozta fel a Holocaust drámáját, úgy, hogy még hetek múlva is eszünkbe fognak idéződni a film képei.