Az államiság felé
A lengyel címer - a sas - már több mint ezer éve szerepel az európai politikai jelképek térképén. Lengyelország elnevezése - Polska - a mai Lengyelország területét a korai középkorban benépesítő polan törzsektől származik. A IX-X. században ezek a törzsek egyesítették szinte az egész Odera- és Visztula-medencét. Lengyelország magyar elnevezése a dél-lengyelországi vidékeket benépesítő, a magyarokkal igen intenzív kereskedelmi kapcsolatokat ápoló lendzian törzsnévből ered. A lengyel állam megalakulását gazdag mondavilág övezi. Legendák mesélnek a nagy szláv törzsek őseiről: a három fivérről: Lechről, Czechről és Ruszról, a földműves Piastról és feleségéről, akiknek utódai, - Anonymus lejegyzése szerint - nemzették Mieszkot.

Az államalapítás I. Meskó (Mieszko) és fia Vitéz Boleszláv (Bolesław Chrobry) nevéhez fűződik. A Piast dinasztia megteremtője felismerve, hogy létérdek a korabeli keresztény Európa politikai rendszerébe való beilleszkedés, 966-ban az egész háza népével felvette a nyugati rítusú kereszténységet, így Lengyelország bekerült a nyugat-európai civilizáció és a latin írásmód körébe. A fiatal lengyel állam hamarosan felkeltette szomszédai érdeklődését. 1000-ben Gnieznoba, az akkori lengyel fővárosba Szt. Adalbert püspök sírjához zarándokolt III. Ottó német-római császár. Ennek az eseménynek a vallási mellett politikai jellege is volt. A császár az egész keresztény világ egyesítésére törekedett, s ennek a lengyel állam is része volt. Számos történész ebben az ezer évvel ezelőtti elképzelésben keresi az egységes Európa eszméjének csíráját. 1025-ben, negyed évszázaddal a lengyel történelemben gnieznoi találkozónak nevezett zarándoklat után, Vitéz Boleszlávot a lengyelek első királyává koronázták.


A középkori lengyel állam
A középkori lengyel állam gyors gazdasági és civilizációs fejlődése a német jogon elhelyezett városoknak és a Lengyelországba betelepített szerzetesrendeknek volt köszönhető. Az ezidőtájt alapított városokban - Krakkóban, Poznańban, Gnieznóban, Toruńban, Gdańskban, Wrocławban - gótikus templomok épültek, fejlődött a kereskedelem és a középkori művészet.

A lengyel államalapító Piast dinasztia XIV. századig uralkodott. Utolsó képviselője, Nagy Kázmér (Kazimierz Wielki) király nagy közép-európai államot hagyott maga után. A magyar származású Hedvig lengyel királynő és Jagelló Ulászló (Władysław Jagiełło) litván fejedelem házasságával a Jagelló-dinasztia uralma vette kezdetét, ez pedig a litván állam békés krisztianizálásához vezetett. Hedvig (a katolikus világban nemrég szentté avatott királynő) uralkodása alatt került sor Lengyelország és a keletről szomszédos Litván Nagyfejedelemség egyesítésére. A következő két évszázad során alakuló unió eredményeként jött létre a Két Nemzet Köztársasága, a két állam egyezségéből alakult soknemzetiségű politikai szervezet. Az 1569-es lengyel-litván reális unió megkötésekor a krakkói székhelyű "királyi Köztársaság" európai rangú nagyhatalom, a földrész legnagyobb és egyik leggazdagabb állama volt.


Aranykor és hanyatlás
A Jagellók uralkodásának korszaka a lengyel állam "aranykora" volt gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. A gazdaság alapját az európai államokkal főleg Gdańskon át tengeri úton folytatott gabonakereskedelem adta - Lengyelország volt Európa egyik fő gabonatermesztője. 1364-ben Krakkóban egyetemet hoztak létre, Európa egyik legősibb egyetemét. A Jagellók idején a krakkói Wawel dombon reneszánsz stílusban épült királyi vár az európai uralkodók székhelyei közül is kiemelkedett pompájával. Fejlődésnek indult a művészet, a tudomány és a lengyel nyelvű irodalom. Amikor a XVI. században kihalt a Jagelló-dinasztia, Lengyelországban kialakult az akkori időkben és az európai valóságban kivételnek számító nemesi demokrácia rendszere. A földrész keleti felében ekkor a despotizmus, nyugaton pedig az abszolutizmus volt az uralkodó államforma.

Lengyelországban az igen nagy számú nemesség - az ország minden tizedik lakosa nemes volt - reális befolyást gyakorolt a királyi döntésekre. A nemesség már a XIV. századtól kezdve tanácskozásokat tartott a tartományi és helyi gyűléseken. Rövidesen megalakult a Szejm - a lengyel parlament. 1505-ben megszületett a "nihil novi" (semmi újat nélkülünk) törvény, amelynek értelmében a király semmiféle újítást nem vezethet be a nemesség beleegyezése nélkül. A nemesi demokrácia alapja az a meggyőződés volt, hogy az egyén szabadsága - jóllehet ez csak az akkori királyi Köztársaság társadalmának mintegy 10 százalékát kitevő nemesi rendre vonatkozott - mindennél fontosabb. 1573-tól a királyt az e célból összehívott szabad királyválasztáson a nemesség egésze választotta. Az ekkoriban uralkodó lengyel királyok kompetenciái a mostani államelnökök lehetőségeinek feleltek meg. Az uralkodónak megkoronázása előtt személyes ígéretet kellett tennie arra, hogy tekintetbe fogja venni a nemesi jogokat és privilégiumokat. Az akkori Európában egyedülállónak számított ez az uralkodási forma.

Gyakran választottak a lengyel trónra idegeneket is. Az "arany szabadsághoz" való ragaszkodás vezetett oda is, hogy Lengyelország a XVI. században - az állandó vallásháborúk időszakában - a vallási türelem szigetévé vált, olyan országgá, amelyben egymás mellett éltek különféle felekezetek: katolikusok, protestánsok, pravoszlávok, zsidók. A XVII. században Lengyelország fővárosát Krakkóból Varsóba helyezték át, ami azt jelezte, hogy megváltoztak a külpolitikai prioritások, hogy a figyelem a közép-európai politikáról átterelődött keletre (Oroszország) és északra (Balti-tenger térsége). A választott királyok által irányított Lengyelország ekkoriban az európai geográfia szempontjából meghatározó jelentőségű háborút vívott Svédországgal és Törökországgal. A nemesek körében elterjedt a "kereszténység védőbástyája" ideológia. Olyan országnak tartották Lengyelországot, amely védelmezi Európát és az egész keresztény civilizációt a keletről jövő veszedelemmel szemben, saját szerepüket pedig e küldetés teljesítésében látták. Ez az ideológia válasz akart lenni Oroszország és az Oszmán Birodalom növekvő erejére és katonai sikereire. A korabeli társadalmi és politikai élet menedékei a kisnemesi gazdaságok (majorságok) lettek. Lengyelország történelmének alakulásáért gyakran hibáztatják a geopolitikát. Az ország a kelet-nyugati útvonalak kereszteződésében helyezkedik el, s ez okozta, hogy évszázadokon át erre vezetett a kereskedők, utazók, misszionáriusok és művészek útja, hogy Lengyelország volt a szomszédos hatalmak csatatere és számos háború színhelye. "Nem sokan kételkednek abban, hogy Lengyelország földrajzát terheli a felelősség az ország történelméért. Az Észak-európai Síkság közepébe mint kelepcébe zárva, természetes határok híján egyenlőtlen küzdelmet folytatott Németországgal és Oroszországgal a megmaradásért" - írja Norman Davies brit történész "God's playground. A history of Poland" c. híres könyvében. A szomszédos nagyhatalmak jelentőségének növekedése és a nemesi demokrácia torzulásai, amelyek idővel lehetetlenné tették az állam megfelelő irányítását, az állam meggyengüléséhez vezettek.


Részekre tagolódás
A XVIII. században Lengyelország európai nagyhatalomból a szomszédos hatalmak - Ausztria, Poroszország és Oroszország - politikájának eszközévé lett. 1772-ben első ízben el is foglalták a lengyel föld egy részét.
A lengyel nemesek között nem volt hiány olyan parlamenti képviselőkben, akik harcoltak az ország helyzetének javításáért. 1791. május 3-án a Szejm jóváhagyta az alkotmányt, amelynek a felvilágosodás szellemében kellett volna megreformálnia, megújítania az államot. Ez volt Európában az első, írásba foglalt alaptörvény, az amerikai alkotmány után pedig a világ második ilyen típusú dokumentuma, amely négy hónappal előzte meg Franciaország alkotmányát. A Május 3-ai Alkotmány haladó reformjait azonban már nem sikerült életbe léptetni. 1793-ban Oroszország és Poroszország másodszor is megszállta a lengyel földet, két évvel később pedig (Ausztriával közösen) végérvényesen felosztották egymás között a lengyel állam területét. Lengyelország több mint 100 évre eltűnt Európa térképéről. A Lengyelországot felosztó nagyhatalmaknak azonban nem sikerült megingatniuk a lengyelek szabadságszeretetét. A lengyelek, amikor Napóleon oldalán, majd néhány nemzeti felkelés (többek között az 1830-31-es novemberi és az 1863-64-es januári felkelés) során más nemzetek és saját nemzetük szabadságáért harcoltak, s a megszállás alatt is fejlesztették irodalmukat és művészetüket, az egész XIX. század folyamán jelen voltak a földrész történelmében.


Háborúból háborúba
Lengyelország független államként 1918-ban, az I. világháború befejezésekor tért vissza Európa térképére, s a háború eredménye az államiság visszaszerzésének lengyelek egymást követő nemzedékei által áhított alkalmává lett. Az új Lengyelországnak azonban rögtön a XX. század két totalitarizmusának egyikével kellett szembeszállnia. 1920-ban a radzymini csatában (amelyet "Visztula menti csodának" is hívnak) a lengyel hadsereg föltartóztatta Szovjet Oroszország nyugat felé nyomuló seregeit. A XX. század 20-as, 30-as évei az államnak a több mint száz évig tartó felosztás után bekövetkezett egyesítésével, egységes szervezetté alakításával teltek. A soknemzetiségű Lengyelország, amelyben a nemzeti kisebbségek a lakosság egy harmadát tették ki, ragaszkodott legalább a legalapvetőbb demokratikus jogok betartásához, egyre jobban különbözve e tekintetben legnagyobb szomszédaitól: a sztálini Oroszországtól és a hitleri Németországtól. 1939. szeptember 1-én a lengyel II. Köztársaság, a földrészen elsőként, fegyveres ellenállást tanúsított a hitleri III. Birodalom hadigépezetével szemben, szeptember 17-én pedig a Szovjetunió támadta meg Lengyelországot.

Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás közt Lengyelország területét, s hozzálátott a lengyel politikai, gazdasági és értelmiségi elit pusztításához. Auschwitzban, a hitleri haláltáborban, amelyet először a lengyel hazafiak bezárására állítottak fel, s később alakítottak át a világ egyik legnagyobb temetőjévé, mintegy 1.5 millió, különböző országokból származó, elsősorban zsidó nemzetiségű ember pusztult el, köztük nagyon sok lengyel zsidó is. A Szovjetunió által elfoglalt területeken lengyelek százezreit telepítették ki és hurcolták Oroszország belsejébe kényszermunka-táborokba, lengyel katonák és rendőrök ezreit pedig orvul legyilkolták azokban a hadifogoly-táborokban, amelyeknek jelképe Katyń. Lengyelország a II. világháború első áldozatai közé tartozott, ugyanakkor - bár nem volt szuverén területe - jelentős szövetségese volt a hitlerellenes koalíciónak. Lengyel katonai egységek gyakorlatilag a II. világháború minden frontján ott harcoltak a szövetségesek oldalán, az országban pedig Európa korábbi történelmében példa nélkül álló földalatti függetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely fegyveres harcot vívott (mint a Honi Hadsereg), felderítő és szabotázs tevékenységet folytatott, független oktatást és kulturális életet szervezett.


Szocializmus
A Churchill, Roosevelt és Sztálin által megkötött jaltai egyezmény értelmében azonban Lengyelország, ahelyett, hogy a háború után teljesen független állammá vált volna, fél évszázadra a szovjet befolyási övezetbe került. A II. világháború vége felé Lengyelországba bevonultak a Vörös Hadsereg egységei, amelyek fölszabadították a lengyel területeket a hitleri megszállás alól, ugyanakkor azonban a lengyel hagyományoktól idegen társadalmi és gazdasági elképzeléseket hoztak magukkal. A II. világháborúból Lengyelország radikálisan megváltozott területtel került ki (a keleti részek nélkül, viszont 1945 előtt Németországhoz tartozó területekkel bővülve), az emberi veszteség elérte a 6 milliót (ebből 3 millió lengyel zsidó volt) és ehhez jöttek még a jelentős pusztítások. E korszak jelképe Lengyelország fővárosa, Varsó, amelyet a németek 1939-ben először bombáztak, aztán a megszállás egész időtartama alatt terror alatt tartottak, megfosztották lakosságától és zsidó negyedétől, amely a végső likvidálás elől védekezve fegyveresen szállt szembe a nácikkal (1943-as varsói gettólázadás), aztán pedig felégettek a lengyel lakosság fegyveres felkelése után (1944-es varsói felkelés).

A Varsó által elszenvedett háborús pusztítások mértéke oly nagy volt, hogy 1945-ben komoly mérlegelések tárgya lett, hogy újjá lehet-e építeni Lengyelország fővárosát ugyanazon a helyen. A háború után létrejött Lengyel Népköztársaság szovjet Oroszországtól függő állam lett ugyanúgy, mint a szovjet befolyási övezetbe került többi ország. A kommunisták az 1947-es meghamisított választások után minden ellenzéket kiszorítottak a politikai életből. A lengyel kormány szovjet sugallatra elvetette a Marschall-terv Lengyelországra történő kiterjesztését, egyúttal a szovjet gazdaságtól tette függővé a lengyel gazdaságot. A háború utáni újjáépítés a vállalatok államosítása, a központi tervezés valamint a nagy és közepes ipar megszüntetése, vagyis a szovjet államban érvényes modell megvalósítása közepette zajlott. Lengyelországban azonban sikerült elkerülni - s ez egyedülálló jelenség volt a kommunista blokk keretein belül -, hogy kollektivizálják a parasztgazdaságokat, és teljesen megszüntessék a magánkézben lévő kiskereskedelmet, kisipart, valamint azt, hogy az állam alá rendeljék a Katolikus Egyházat, amely sokak számára jelentette a szabadság oázisát és azt a lehetőséget, hogy a nyugati civilizációval legalább a lelki kötelékeket fenntartsák. Lengyelország, a cenzúra bevezetése, a kulturális és művészeti élet politikai felügyelete, az egyházi szervezetek és mindenféle ellenzéki tevékenység elnyomása ellenére, a szovjet ellenőrzés alatt álló országok blokkján belül viszonylagos szabadságot élvezett. A demokratikus szabadságjogok hiánya, az ország politikai elszigeteltsége és a tervgazdálkodás működőképtelensége által előidézett gazdasági válságok azonban több ízben vezettek tömeges megmozdulásokhoz. 1956 júniusában munkástiltakozásokra került sor Poznańban, ősszel pedig - a Szovjetunió vezetésének akaratával szemben - a lengyel kommunista párt vezetését olyan csapat vette át, amely szakított a tisztán sztálini hatalomgyakorlási módszerekkel. Ennek ellenére alig tíz évvel később, 1968-ban a diákok és értelmiségiek tiltakoztak, 1970-ben pedig újra a munkások -véresen elfojtott -tiltakozása lángolt fel a Tengermelléken.

Ezeknek a megmozdulásoknak az idején megteltek a börtönök, diákokat távolítottak el az egyetemekről, főiskolákról, a 60-as évek végén pedig a kommunista hatalom egyenesen odáig ment, hogy Lengyelország elhagyására kényszerített sok zsidó származású embert. A 70-es évek elején nemzedékváltásra került sor a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) szervezeteiben. Az új vezetés a politika liberalizálása és a gazdaság modernizálása mellett döntött. A külföldi technológiák importja Lengyelország óriási mértékű külföldi eladósodásához vezetett. A totalitárius rendszerrel szemben mindvégig ellenzékben lévő katolikus egyház mellett a 70-es évek közepén létrejött Lengyelországban a pluralista demokratikus ellenzék, amely illegális körülmények között működött, és a fegyvertelen ellenállás alapelvét hirdette. A társadalomnak és a véleményformáló eliteknek a kommunista hatalommal szemben tanúsított ellenállásában erkölcsi támaszt jelentett az, hogy 1978-ban Karol Wojtyła krakkói bíborost pápának választották.


Új szelek
1980 augusztusában a növekvő gazdasági nehézségek hatására sztrájkok törtek ki a Tengermelléken. Az akkor 37 esztendős Lech Wałęsa átugrott a Gdański Hajógyár kerítésén, csatlakozott a sztrájkoló hajógyáriakhoz, és élükre állt számos, a munkások tiltakozását kezdettől fogva támogató értelmiségi oldalán. Ilyen volt a közép- és kelet-európai kommunizmus végnapjainak kezdete. 1980 szeptemberében megalakult a "Szolidaritás" - a szovjet blokk országaiban elsőként kibontakozó, szakszervezeti formát öltő, független társadalmi mozgalom, amely a békés változások jelszava alatt a társadalom összes rétegét egyesítette. A "Szolidaritás" tömegmozgalommá vált: közel 10 millió ember lépett a soraiba - minden harmadik felnőtt lengyel - köztük a kommunista párt számos tagja is. Hamarosan széleskörű, demokratizálódást, a szociális követelések teljesítését és a cenzúra eltörlését követelő társadalmi mozgalommá alakult. A hatalom megtartásának szándéka és a Szovjetunió nyomásgyakorlása oda vezetett, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) irányítását egy katonai csoport vette át. A helyzet alakulásától megriadt pártvezetés 1981 decemberében bevezette a hadiállapotot. Az ellenzék vezető személyiségeit, köztük Lech Wałęsát is, internálták. A következő években növekvő társadalmi elégedetlenség, az ellenzék ereje valamint a nemzetközi helyzet azonban fokozatos engedményekre kényszerítette a hatalmat. Sor került többek között a politikai rendszer felemás megreformálására.


Rendszerváltás
1988-ban a nemzetközi helyzet alakulása (többek között Gorbacsov reformjai) és a lengyel helyzet alakulása (a gazdaság összeomlása és a sztrájkok) oda vezetett, hogy a hatalom párbeszédre kényszerült az ellenzékkel. 1989 februárjában, Lengyelország háború utáni történelmében először, és a szovjet blokk országainak történelmében is először, egy asztal mellé, szimbolikus kerekasztal mellé ültek a kormány és a demokratikus ellenzék képviselői. Megtörtént a vérnélküli fordulat.
1989 júniusában parlamenti választásokra került sor az ellenzék részvételével. Annak ellenére, hogy a tárgyalásokon a kommunista fél számára garantálták a parlamenti többséget, a szövetségek megváltoztak, létrejött Tadeusz Mazowiecki Szolidaritás-kormánya, s ez gyors politikai átalakulásokat indított el Közép-Európában. Leomlott a berlini fal, szétesett a Szovjetunió, véget ért a "hidegháború", Lengyelország pedig visszatért a demokratikus országok közé. 1990-ben a Mazowiecki-kormány hozzálátott a Leszek Balcerowicz által ajánlott átfogó gazdasági reformok megvalósításához. Ezek a reformok a hiperinfláció megszüntetését, a gazdaság liberalizálását és a magánosítást tűzték ki célul. Gyorsan bekövetkezett az addigi politikai rendszer szétesése: 1990 januárjában megszűnt a Lengyel Egyesült Munkáspárt. Többpártrendszer jött létre, az állampolgári jogokat minden területre kiterjesztették. 1990 decemberében az általános elnökválasztásokat Lech Wałęsa nyerte meg. A következő években a Szolidaritás-táborból egymással versengő politikai pártok váltak ki. A korábbi szövetségek megszűnése (a Varsói Szerződés felbomlása, a szovjet csapatok 1993-as kivonulása) után Lengyelország a nyugat-európai államokkal történő integrálódás és az új viszonyokra támaszkodó szomszédsági viszony építésének útjára lépett. 1999-ben Lengyelország a NATO tagja lett.